Előrebocsátom – ha nem derülne ki pillanatokon belül –, hogy semmit nem értek sem a mozgásművészethez, sem a társastánchoz, sem a katonai mozgások koreográfiájához, de még a mindennapi gesztusnyelvhez sem. Ami itt következik, az nem is feltételez efféle tudást, csak némi ízlést, egyszerű gondolkodást, józanságot.
Hadd kezdjem egy mindennapi példával. Amikor azok a férfiak, akik kalapot hordanak, mintegy automatikusan megbökik a kalap karimáját, amikor ismerőssel találkoznak – olyan mozdulatra emlékeznek és emlékeztetnek (az esetek többségében nyilván tudattalanul), amely az idők homályába vész. Hajdan a magasabb rangú vagy valami okból tiszteletre méltó ember előtt mindenkinek meg kellett emelnie a kalapját, egyenesen hajadonfőtt járulni elé, nem is szólva a (keresztény) templomról, ahová csakis fedetlen fejjel szabad belépni. Manapság már senki nem veszi a fáradságot (vagy csak ritkán, kivételesen) a kalap valóságos levételére, de még emelésére is ritkán (persze, a templom más eset, azt azért mindenki betartja) – megmaradt egy automatikus gesztus, függetlenül attól, hogy az alá-fölé rendeltségi viszonyt komolyan veszi-e a kalapmegbökő, és attól is, hogy egyáltalán tudatosulna benne a mozdulat eredete. Állítólag a kézfogás – még sokkal ősibb időkre visszamenő – gyakorlata is praktikus eredetű: így jelezték egymásnak eleink, hogy nincs náluk fegyver, megbízhatnak egymásban. Számtalan gesztusunknak efféle magyarázata van – ha nem is tudjuk valamennyit egyértelműen megfejteni vagy visszavezetni az eredetéig, még mindig érzékeljük valahogyan, hogy volt (és még van is valamennyi) jelentésük, és áll mögöttük valamilyen – akár évezredes – hagyomány.
Vagy gondoljunk a régmúlt erősen formalizált táncaira, a palotásra, a gigue-re vagy a sarabande-ra (meg a többi barokk táncra): ezek nem érthetők, de észrevehetők bennük az udvarlás, az incselkedés, az elfordulás, az egymásra találás gesztusai, számtalan olyan mozgás, mozdulat, közeledés vagy távolodás, amelynek valamilyen eredeti jelentése mégiscsak felidéződik. Ezek stilizált, absztrahált és szigorúan szabályozott mozgások, de mégis alkalmasak arra, hogy eszünkbe juttassanak valóságos, a mindennapi életben megfigyelt (és érzelemteli) magatartásokat.
Nos, ezekhez némileg hasonlóan működnek a megkoreografált katonai mozgások: amikor a díszszemlén a tábornok kirántja a kardját, természetesen esze ágában sincs nekirontani bárkinek, de jelzi, hogy harcra kész; a fejfedőhöz tisztelgésre emelt kéz talán a kalaplevétel elcsökevényesedett maradványa; az odacsapott lábbal történő menetelés az egységességet és az erőt van hivatva kifejezni. Bármilyen komikus is egy-egy gesztus, egy-egy mozdulatsor vagy alakzat, megvan a hagyománya, és valahol mélyen talán a jelentése is.
Érdemes volna a Buckingham-palota előtti őrségváltást elemezni ebből a szempontból (nyilván megtették már): a szabályos és évszázadok óta (?) azonos mozgások nyilván nem véletlenül alakultak éppen ilyenné. Most a magyar Parlament őrsége vállalkozott arra, hogy valamilyen hasonló hagyományt alakít ki – ami, ugye, eleve komikus: hagyományt kialakítani („teremteni”) aligha lehet. Most jelent csak meg egy közösségi oldalon a parlamenti őrségváltást bemutató videó, holott már május óta fent van a videomegosztó portálon; és – például – a Cink kitűnő szerzője is most álmélkodott el a csudás látványosságon.
És persze mindenki röhög, aki csak megnézi. Alig több mint négy perc, megéri.
De mi a baj? Min nevetünk? Hát nem azon, amit a Cink megjegyez, hogy milyen robotszerűen, egyszerre, mereven működnek a derék legények – hiszen ez minden katonai mozgás esetében így van, a gépiesség (Bergson is megírta annak idején) mulatságos, csakhogy nem ez a specifikus oka most a nevetségességnek. Nem is az, hogy mindez zsebkendőnyi területen zajlik – bár ez is hozzájárulhat. Hanem hogy teljességgel értelmetlennek, a jelentés minden nyomától megfosztottnak és végtelenül hosszúnak tetszik az őrségváltásnak nevezett koreográfia.
Mi kell egy őrségváltáshoz? A régi őrség elköszön, az új felvonul, elfoglalja a régi helyét. Eközben rengetegszer lehet tisztelegni (elköszönés vagy beköszönés), erőt fitogtatni (kard ki), de azért elvárjuk, hogy ebben legyen némi mérték; valamint lehet helyet elhagyni és (az újaknak) a helyet elfoglalni. Két perc, nem több. Ehhez képest a videón látunk körbe-körbe vonulást, ide-oda fordulásokat és ellentétes irányú meneteléseket – és így tovább, rengeteg olyasmit, aminek semmi, de semmi értelme nincsen, és el nem tudjuk képzelni, hogy a (nem létező, de feltételezett) múltban mi lehetett (volna) a funkciója, értelme. Az a benyomásunk támad tehát, hogy nem másért villognak a rendkívül szabályos, gondosan megtervezett alakzatban a szerencsétlen parlamenti őrök, hogy bizonyítsák: ők ezt is tudják. Mintha valaki spárgázna palotás, cigánykereket hányna keringő közben. Díszes, cifra, kivagyi.
Rövidre fogom: az értelmetlen, pöffeszkedő, magamutogató őrségváltás-koreográfia az egész rendszer tükörképe és leleplezése. Merőben hazug, hamis, tetszelgő, álságos. Süket rizsa.
