Lázár János (a Miniszterelnökséget vezető államtitkár) találkozott a „Zsidó Közösségi Kerekasztal” képviselőivel, vagyis a Mazsihisz és más zsidó szervezetek vezetőivel. Nem sokra jutottak, maga a Mazsihisz elnöke is úgy nyilatkozott, hogy nem kaptak választ a kérdéseikre.
Annyi mégiscsak történt, hogy Lázár egy tényfeltáró bizottság felállítását lebegtette meg.
Tényfeltáró bizottság, remek.
Gondoljuk csak végig.
Nyilván nem azt kell tényfeltárni, hogy mit is mondott Szakály Sándor, a Veritas Intézet kinevezett igazgatója. Azt mondta, hogy a kamenyec-podolszkiji deportálások tekinthetők idegenrendészeti eljárásnak. Lázár arra gondol – és ezt nyilatkozta is –, hogy világosan kellene látni, mi is történt több mint hetven éve valójában, hogy a felelősség kérdésében is tisztán lássunk. Vagy valami ilyesmi.
Én volnék az utolsó, aki arra hivatkozna, hogy „a tények makacs dolgok”; nem, éppen ellenkezőleg gondolom. Stanley Fishsel tartok, aki több helyen is kifejtette, hogy „tények önmagukban” nincsenek, mindig értelmezzük – sőt: megalkotjuk, kitermeljük, létrehozzuk – őket. Mindig valamilyen helyzetben – kontextusban, szituációban – vagyunk, és ez határozza meg, hogyan értsük – egyáltalán: ténynek tekintjük-e – az úgynevezett tényeket. „Csakis helyzetekben vagyunk meghívva a megértésre. Helyzetekben, amelyek érdekekkel írják körül azt, hogy mi számít ténynek, mit lehet mondani, és hogy mi fog érvnek hangzani” – hangzik az egyik megfogalmazás.
Ez nem azt jelenti, hogy ne volnának tények; csak tisztába kell lennünk azzal, mit, miért, milyen körben, kinek a számára nevezünk vagy tekintünk ténynek. Hogy a hó fehér vagy hogy a víz folyékony, azt a legszélesebb körben elfogadják az emberek, az ezt kétségbe vonó vélemények elutasításra számíthatnak, ezek (ezért): tények. Vagyis egyfelől borzasztó egyszerű a dolog: vannak tények – másfelől borzasztó bonyolult: mert mindig kétségbe is lehet vonni őket, változhat az értelmezés, az értelmezők gondolkodásmódja, az értelmezési keret.
A deportálásokkal kapcsolatban nemigen van efféle probléma. Remek történészek évtizedek kemény munkájával kiderítették, dokumentálták, történetté formálták, széles körben hozzáférhetővé tették mindazt, amit Kamenyec-Podolszkijról tudni lehet – és mind a történészek, mind a laikusok elfogadták ezt az értelmezést. Komolyan vehető ellenvetések, kifogások, rivális értelmezések nem voltak. Éppen ezért joggal nevezhetjük mindezt ténynek.
Amin nincs mit feltárni. Pontosítani, finomítani, új összefüggéseket teremteni persze mindig lehet, kell is. De ez nem „tényfeltárás”. A víz olykor megfagy, olyankor szilárd; a homokkal keveredő hó sárgás árnyalatú lesz; oké, ezt le lehet írni, de ezt csak nem nevezzük tényfeltárásnak, ugye? Mi az ördögöt tűz ki tehát célul ez a bizottság?
Na igen, bizottság. Cyril Northcote Parkinson például itt is, de másutt is nagyszerűen jellemzi a bizottságok működését. A probléma megoldása helyett végtelen ülésezések, ropi, mentes víz, pogi, napidíj és kávészünet, aztán valami nagy nehezen kiizzadt állásfoglalás a kínkeservesen, nagy körültekintéssel összeválogatott léhűtők tollából. Hogy ne sértsen senkit, hogy a megbízóknak is megfeleljen, hogy végleg unalomba fullassza mindazt, amiről beszélni kellene. Maga a bizottság is komótosan, lassan dolgozik, az ülések között jókora szüneteket hagyva, célja: hogy elfeledkezzenek róla, hogy altassa az ügyet. Csak nehogy időben – amíg még érdekel bárkit is – kiderüljön, hogyan is állunk ezekkel a tényekkel.
