Mondok néhány elképesztő mondatot.
„A magyar filmművészetért felelős személy a kaszinóüzletben érdekelt.”
„Egy közgyűjtemény igazgatója beszáll a médiabizniszbe.”
„A miniszterelnökségi államtitkárnak borászata és panziója van.”
Ha belegondolunk, döbbenetes állítások. Azok az emberek, akik nem keveset kapnak az államtól (vagyis tőlünk, adófizetőktől) arra, hogy bennünket szolgáljanak, kisebb-nagyobb pecsenyéjüket sütögetik eközben. Ahelyett, hogy teljes energiájukat és minden idejüket a köz szolgálatára fordítanák, mindenféle üzletekkel és vállalkozásokkal foglalkoznak.
| ||
Jogilag nyilván nem összeférhetetlen, csak éppen felháborító. És ez csak három olyan eset, amiről tudunk, mert nem maradt titok; ki tudja, milyen jövedelmező üzletekben érdekeltek (nemcsak lobbiszinten, nemcsak a megfelelő szabályozásért kapott korrupciós pénzek révén, hanem tulajdonosként vagy üzlettársként) hazánk kormányának tagjai és közvetlen beosztottjaik.
És mit szól mindehhez a miniszterelnök?
Na, ez a negyedik elképesztő mondat; rendkívül jellegzetes és veszedelmes kérdés.
Az van ugyanis mögötte, hogy a miniszterelnök mégiscsak valami szilárd és megbízható instancia, olyasvalaki, aki végül is képes, hajlandó és méltó arra, hogy ítéletet mondjon; akihez mindig fordulni lehet, aki kimondja a döntő és legfontosabb szót. Afféle apuka, szigorú, de igazságos, szétüt a civódó gyermekek között, s ha olykor bánt is, azért biztos, hogy végső soron neki van igaza. Vagy ha nem – akkor is el kell fogadnunk, akárhogyan ítél.
A pöffeszkedő, bárdolatlan és kártékony embert, aki ma Magyarország miniszterelnöke, bárhogy gyűlöljék és megvessék is sokan, mégis fürkészve lesik: mit szól ő ehhez vagy ahhoz? Mit gondol kormánya tagjainak erről vagy arról a megnyilatkozásáról, vagy tettéről? Ezt azért csak nem tűrheti. Csak lesz egy rosszalló szava, esetleg le is mondatja az illetőt. Vagy legalább titokban egy kis fejmosás.
Mégiscsak ő az apuka.
Persze, úgy van felépítve az egész rendszer, hogy ezt megingathatatlan igazságként kezeljék azok is, akik a rendszer esküdt ellenségei. Jól érzékelték a NER kitalálói, hogy olyan Kádár-kori örökség ez, amitől az emberek nem tudnak, nem is akarnak megszabadulni. Akkoriban a sok-sok „hiba” és minidiktátor mind Kádár tudtán kívül és akarata ellenére létezhetett; kialakult és megszilárdult a jó király és a gonosz tanácsadók mítosza, ahol (sajnos) az uralkodót szántszándékkal elzárják az információk elől, de ő amúgy mindig jót akarna. Sőt olykor szét is csap az alkalmatlan és kivagyi cselédség között. Ha rosszul mennek a dolgok, az nem rajta múlik.
Nem is olyan régen szivárogtak ki olyan pletykák, hogy Rogán, Lázár meg a többiek urizáló, rongyrázó, kihívóan parvenü életmódja miatt a miniszterelnök fel méltóztatott húzni az orrát. Nem lehet tudni, hogy igaz volt-e ez (ez a kiszivárogtatás és titok fontos része a rendszernek), de mindenki elégedetten dőlhetett hátra – na ugye, apuka megmondta nekik, hogy ez nem helyes, helyreállt a súlyegyen. Most pedig azt olvassuk (meg nem erősített, állítólagos, zártkörű, titkos, magánjellegű stb.), hogy L. Simon kérdőre lett vonva a barackmagügy miatt (lásd még itt meg itt). Szóval: megint ki lett szivárogtatva, hogy a jó uralkodó ejnyebejnyézett a bődületes, tenyérbemászó hazugság- és mellébeszélés-áradat miatt. Mert derék ember ő, aki nagyon is odafigyel, igazságot teszen, és odacsap, hol sanyargatni lát.
Megtörtént-e vagy sem ez a „kérdőre vonás” – fogalmunk sem lehet, sosem fogjuk megtudni; és tökmindegy. Ennek a legendának a terjesztése csakis azoknak az érdeke, akik az apukamítoszt fenn akarják tartani. Akik az egész korrupt, bizniszelő és pökhendi bandából ki akarják emelni a főnököt, aki pedig nemcsak része, hanem egyenesen fenntartója és működtetője a struktúrának.
Ne tegyük fel többé azt a kérdést, hogy mit szól mindehhez.
