Az uralkodó pártoknak és kormányzatuknak, nem tudni, mi okból, az a kényszerképzetük, hogy – amellett, hogy a „fülkeforradalom” végbevivői, katonái s végül nyertesei, és új rendszert építenek – ők „konzervatívok”; én ugyan ezt nem értem, de hát az önmeghatározás és az önelnevezés mindenkinek a legbensőségesebb magánügye, ha valamiért szamovárnak vagy csirketápnak neveznék magukat, azon is legfeljebb csendesen mosolyognánk.
Ezek a „konzervatívok” mármost úgy vélik, hogy kell lennie egy konzervatív értelmiségi körnek, amely formálja a véleményt, alátámasztja a (jó) kormányzás intézkedéseit, érvel a kormány (állítólag konzervatív) ideológiája mellett, bölcs tanácsaival segíti a kormányzó pártokat és a kormányt. Vagy ha nincs ilyen kör, létre kell hozni; fiatal, ambiciózus jobboldali („konzervatív”) gondolkodókat kell mozgósítani, és jól megfizetni őket, hogy tegyék országjobbító dolgukat. Nem az én ízlésem, de hát nosza – mi másra valók a pártpénzek, mint hogy ilyesmire költsék, két választás között.
Az internetes újságírás különösen alkalmas terepnek látszik: Blogisztán „szép, nagy, nagy ország”, elférnek benne az úgynevezett konzervatívok is, ahogyan a szélsőbal meg a cukkinitermesztők. Aki jól, érdekesen, élvezetesen ír, az kiemelkedhet, sokan olvassák, vitatják, beszélnek róla, híre megy – ha eszmét akar terjeszteni, akár sikerrel is járhat, ha csak leírja, ami épp az eszébe jut, még az is kiválthat érdeklődést.
Azt azért eléggé furcsállom, ha a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium miniszteri kabinetjében politikai tanácsadó ír blogbejegyzést; nemigen tudok eltekinteni, bármennyire szeretnék is, a szerző személyétől, különösen, hogy a szöveg nem olyan minőségű, nincs akkora ereje, hogy ezt az egyébként kívánatos elválasztást szerző és szöveg között megtegyem. És akkor még nagyon finom voltam.
Hiába kutatok az emlékezetemben, nem emlékszem olyan kormánytisztviselőre, aki politikai publicisztikában említésre méltót alkotott volna – de hát az én memóriám lukacsos, és megtörténhet olyasmi, ami eddig soha. De azt akkor is furcsának tartom, hogy valaki magánvéleményként, személyes meggyőződésként tárjon olvasói elé olyasmit, amiért (nyilván: jól) megfizetik, amit képviselni hivatali kötelessége. Amikor tehát éppen arról futtat eszmét, hogy ki is az értelmiségi, ki is a szabad ember, és ki hogyan függ az államtól – akkor minimum különösnek találom, hogy ez milyen viszonyban is áll saját, személyes életével. Hogy kiről beszél voltaképpen – vajon érvényesnek tekinti-e mindazt, amit leír, saját helyzetére.
Nyilván nem.
Megadja Gábor ugyanis felteszi a kérdést (aki lusta kinyitni a linket, annak bővebben idézem): „Ki az értelmiségi?”, majd így folytatja a kérdések sorát: „Vajon az értelmiségi-e, aki gondolkodni akar, és a fenti, amerikai magazin mottója szerint jár el [»Ideas over Ideology – Principles over Party«]; vagy inkább az-e az értelmiségi, aki a mindenkori csapásirányt követi, éceszgéberként vagy PR-munkásként ideológiát gyárt a hatalomnak? Esetleg a hatalom fülébe akarja sugdosni magvas ötleteit?” Aztán hirtelen elveszíti az érdeklődését a felvetett problémák iránt, és váratlanul rátér arra, hogy „ki a szabad ember”, s azt állítja, hogy „az állandó kritikus nem bírál, csak pózol”. Mint például „a kádárista szövetséges reformértelmiségi, amikor a nyugatiasságot, európaiságot kéri számon a jobboldalon”.
Megkímélem az olvasót a „gondolatmenet” követésétől, csak az utolsó bekezdéseket idézem:
„Szabad embernek nehéz lenni. A szabad ember gondolkodását ugyanis nem egzisztenciájához igazítja. Ezért sem tud a baloldali értelmiségi szabaddá válni. Ahogy a kormányok, rezsimek jönnek-mennek, úgy változik az egzisztencia is. Amit adnak, elvehetik. (Ha kicsit szerencsésebb, hagyják, hogy szabad legyen.) A szabad ember viszont máshoz ragaszkodik; lehet, hogy az útja nehezebb, lehet, hogy több a dilemmája, és az is lehet, hogy megdobálja az élet. Viszont szabad ember marad.”
Megadja Gábor írása az inkonzisztens, felfoghatatlanul kusza, mindenféle érvet és érvelési sort nélkülöző szöveg iskolapéldája; a szerző hallott valahol arról, hogy a kötőszavak (ugyanis, mert, tehát, ezért, ahogyan – úgy, viszont és társaik) a rendezettség és logikusság látszatát képesek kelteni, ezért bátran alkalmazza őket, minden különösebb aggály nélkül. Közben bátran elhelyez néhány diffamáló kitételt a baloldali értelmiségről (nem fogják kitalálni: ezek rosszul öltöznek, Vor-zakót és szürke kardigánt viselnek), összehozza az olyan rettegett terroristákat, mint Engels és Lukács, és jelzi: ő bezzeg szabad ember, nem afféle PR-es, és rajta tartja a kezét az amerikai konzervativizmus (na meg a két és fél ezer éves [?] hagyomány) üterén.
Ezt érdemli a konzervativizmus? Vagy csak ennyire telik?
