Személyes túlélési stratégiák

  • Kálmán C. György
  • 2014. szeptember 19.

Első változat

TGM szerint az egyik személyes életstratégia a visszahúzódás és készülődés, a másik pedig a behódolás és alkalmazkodás. De hogyan vigyük végbe ezt az utóbbit? Néhány ötlet.

Nem elemzem Tamás Gáspár Miklós minap megjelent írását – ismertetésként is legyen elég itt csak annyi, hogy igen borúlátó képet fest országunk jövőjéről, és utal arra, hogy mit lehet addig csinálni. (Ahogyan a rendszerváltás környéki vicc mondta: „Azt tudjuk, hogy mi lesz, de mi lesz addig?”) Röviden: nem túl sokat, töprengeni, készülni a jövőre, értékeket és eszméket őrizni, csendesen ellenállni. De azt is megemlíti, hogy minden bizonnyal nem mindenki ezt az utat választja majd, hanem a túlélés kényelmesebb, anyagilag kedvezőbb, kevesebb konfliktussal járó formáit. Ezt írja: „Egyre több írástudó fogja fölfedezni – lakájhagyományainknak megfelelően – konzervatív velleitásait.” Vagyis elkezdődik majd (ha már el nem kezdődött) az igazodás a hatalomhoz, az alapértékek és -eszmék feladása, a meghátrálás, a törleszkedés.

false

Mi tagadás, magam is régóta gondolkodom azon, mennyivel többet hozna a konyhára (és mennyivel különb konyha volna az!), ha nem ezen a fórumon és a kormánnyal (rendszerrel) sokkal barátságosabb hangnemben futtatnám az eszmét. Néha egy-egy jó szándékú fricska, szelíd kritika beleférne, a sajátos nyelvet elsajátítani nem volna nehéz, és számtalan előnnyel járna. És bizonyára sokaknak eszükbe jutott ilyesmi: nem morgolódnának a munkahelyükön, családjuk körében, vendéglátó-ipari egységben, kulturált alkoholfogyasztás közben, betelefonálós műsorokban vagy olvasói levelekben – hanem megértenék azt, hogy alapvetően minden mennyire rendben van. Ha nem is jönne rögtön a pénz – de ritkulnának az aggodalmas pillantások és a csitító megjegyzések, egy idő múlva a megbízható, megfontolt, támogatásra méltó, a ranglétrán emelkedésre alkalmas ember benyomását kelthetnénk, sőt mások kezdenének tartani szigorú tekintetünktől, majd el is hallgatnának, ha a helyiségbe lépünk. Tekintély, majd rang, hatalom, lassanként nagyobb anyagi biztonság.

A nehéz: az átmenet.

Ahogyan ugyanitt – bár nem egyénre szabva, hanem a pártokra utalva – TGM mondja: „Nem lehet hétfőn beilleszkedni a rendszerbe (csak azért, hogy az egyre kisebb, öregecskedőbb, pénztelenebb apparátust valahogy eltartsák), hogy kedden azt süvöltsék vakmerőn: elsöpörjük ezt a neohorthysta bagázst.” Vagyis: senki nem hiszi el, hogy egy csapásra megváltoztatja valaki a véleményét, valami nehezen észrevehető, finom, esetleg követhetetlenül bonyolult áttűnés a célravezető.

Itt csak a legfontosabb stratégiai elemeket emelem ki (ez csak első változat, rengeteg volna még).

Először is, tanuljunk meg hallgatni. Rétvári Bencét, Lázár Jánost, Csepreghy Nándort ne kommentáljuk. Kezdetben nem fogunk bírni magunkkal, és kiszalad valami, amit később nagyon megbánunk.

Másodszor, tanuljunk a közrádiótól. Mindennap új győzelmi jelentés érkezik a Statisztikai Hivataltól, ezeket bátran idézzük, közben csettintsünk, tegyük hozzá, hogy ezt ugyan nem gondoltuk volna, de hát hiteles forrás... Vagy, ugyancsak a közmédia repertoárjából: néha nézzünk mélyen beszélgetőtársunk szemébe, és kérdezzük meg, hogyan is áll a hittel, és mit gondol magyarságunk megőrzéséről.

false

Harmadszor, merítkezzünk meg az állami kultúrában. Először csak a kislábujjunkat dugjuk bele, aztán szép lassan próbáljunk meg egyre mélyebben belemenni. Érdemes kritikával, de elismerőleg szólni az Új Színház egy-egy előadásáról, felhívni utastársaink figyelmét egy-egy remekbeszabott kormánypárti tárcára vagy Szentmihályi Szabó-költeményre. Ne lelkesedjünk feltűnően, de tegyük közhírré, hogy figyelemmel kísérjük az MMA és a Műcsarnok működését, a Vajna-féle grémium fáradozásait a magyar filmművészet megújításáért.

De – negyedszer és legfőképp – az igazi nagy ravasz húzás, amin valóban nehéz lesz eligazodni: támogassuk akként a kormányt, hogy színleg bíráljuk, sőt támadjuk, ám az alapelveket nem kérdőjelezzük meg. Úgy kérjük számon a hazánkat vezető hatalom tetteit, hogy eközben eszünkbe ne jusson firtatni az alapzatot magát, a mögöttes elgondolások értelmét. Követeljünk még erőteljesebb rezsicsökkentést. A devizahitelesek kapjanak mindent vissza. Vonják össze és vegyék állami kézbe az összes bankot. Legyen egyetlen nagy közműszolgáltató, állami tulajdonban. (Jól haladunk, ilyen hangok balról már bőven vannak.)

 

Nem mondom, nem egyszerű feladat, de férfias* kihívás, és hát – megéri.

 


 

* Észrevették? Már kezdem is, vérbeli macsó, aki vagyok.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.