Nem elemzem Tamás Gáspár Miklós minap megjelent írását – ismertetésként is legyen elég itt csak annyi, hogy igen borúlátó képet fest országunk jövőjéről, és utal arra, hogy mit lehet addig csinálni. (Ahogyan a rendszerváltás környéki vicc mondta: „Azt tudjuk, hogy mi lesz, de mi lesz addig?”) Röviden: nem túl sokat, töprengeni, készülni a jövőre, értékeket és eszméket őrizni, csendesen ellenállni. De azt is megemlíti, hogy minden bizonnyal nem mindenki ezt az utat választja majd, hanem a túlélés kényelmesebb, anyagilag kedvezőbb, kevesebb konfliktussal járó formáit. Ezt írja: „Egyre több írástudó fogja fölfedezni – lakájhagyományainknak megfelelően – konzervatív velleitásait.” Vagyis elkezdődik majd (ha már el nem kezdődött) az igazodás a hatalomhoz, az alapértékek és -eszmék feladása, a meghátrálás, a törleszkedés.
| ||
Mi tagadás, magam is régóta gondolkodom azon, mennyivel többet hozna a konyhára (és mennyivel különb konyha volna az!), ha nem ezen a fórumon és a kormánnyal (rendszerrel) sokkal barátságosabb hangnemben futtatnám az eszmét. Néha egy-egy jó szándékú fricska, szelíd kritika beleférne, a sajátos nyelvet elsajátítani nem volna nehéz, és számtalan előnnyel járna. És bizonyára sokaknak eszükbe jutott ilyesmi: nem morgolódnának a munkahelyükön, családjuk körében, vendéglátó-ipari egységben, kulturált alkoholfogyasztás közben, betelefonálós műsorokban vagy olvasói levelekben – hanem megértenék azt, hogy alapvetően minden mennyire rendben van. Ha nem is jönne rögtön a pénz – de ritkulnának az aggodalmas pillantások és a csitító megjegyzések, egy idő múlva a megbízható, megfontolt, támogatásra méltó, a ranglétrán emelkedésre alkalmas ember benyomását kelthetnénk, sőt mások kezdenének tartani szigorú tekintetünktől, majd el is hallgatnának, ha a helyiségbe lépünk. Tekintély, majd rang, hatalom, lassanként nagyobb anyagi biztonság.
A nehéz: az átmenet.
Ahogyan ugyanitt – bár nem egyénre szabva, hanem a pártokra utalva – TGM mondja: „Nem lehet hétfőn beilleszkedni a rendszerbe (csak azért, hogy az egyre kisebb, öregecskedőbb, pénztelenebb apparátust valahogy eltartsák), hogy kedden azt süvöltsék vakmerőn: elsöpörjük ezt a neohorthysta bagázst.” Vagyis: senki nem hiszi el, hogy egy csapásra megváltoztatja valaki a véleményét, valami nehezen észrevehető, finom, esetleg követhetetlenül bonyolult áttűnés a célravezető.
Itt csak a legfontosabb stratégiai elemeket emelem ki (ez csak első változat, rengeteg volna még).
Először is, tanuljunk meg hallgatni. Rétvári Bencét, Lázár Jánost, Csepreghy Nándort ne kommentáljuk. Kezdetben nem fogunk bírni magunkkal, és kiszalad valami, amit később nagyon megbánunk.
Másodszor, tanuljunk a közrádiótól. Mindennap új győzelmi jelentés érkezik a Statisztikai Hivataltól, ezeket bátran idézzük, közben csettintsünk, tegyük hozzá, hogy ezt ugyan nem gondoltuk volna, de hát hiteles forrás... Vagy, ugyancsak a közmédia repertoárjából: néha nézzünk mélyen beszélgetőtársunk szemébe, és kérdezzük meg, hogyan is áll a hittel, és mit gondol magyarságunk megőrzéséről.
| ||
Harmadszor, merítkezzünk meg az állami kultúrában. Először csak a kislábujjunkat dugjuk bele, aztán szép lassan próbáljunk meg egyre mélyebben belemenni. Érdemes kritikával, de elismerőleg szólni az Új Színház egy-egy előadásáról, felhívni utastársaink figyelmét egy-egy remekbeszabott kormánypárti tárcára vagy Szentmihályi Szabó-költeményre. Ne lelkesedjünk feltűnően, de tegyük közhírré, hogy figyelemmel kísérjük az MMA és a Műcsarnok működését, a Vajna-féle grémium fáradozásait a magyar filmművészet megújításáért.
De – negyedszer és legfőképp – az igazi nagy ravasz húzás, amin valóban nehéz lesz eligazodni: támogassuk akként a kormányt, hogy színleg bíráljuk, sőt támadjuk, ám az alapelveket nem kérdőjelezzük meg. Úgy kérjük számon a hazánkat vezető hatalom tetteit, hogy eközben eszünkbe ne jusson firtatni az alapzatot magát, a mögöttes elgondolások értelmét. Követeljünk még erőteljesebb rezsicsökkentést. A devizahitelesek kapjanak mindent vissza. Vonják össze és vegyék állami kézbe az összes bankot. Legyen egyetlen nagy közműszolgáltató, állami tulajdonban. (Jól haladunk, ilyen hangok balról már bőven vannak.)
Nem mondom, nem egyszerű feladat, de férfias* kihívás, és hát – megéri.
* Észrevették? Már kezdem is, vérbeli macsó, aki vagyok.
