Most vasárnap, amikor Balog Zoltán erőforrás-miniszter felavatta a debreceni református Nagytemplomot, azt mondta, hogy „Szent István óta nem épült annyi új templom, illetve nem újult meg annyi templom az országban, mint 1998 és 2002 között, illetve 2010 óta”.
Most akkor legyünk nagyon nyugodtak (visszafogottak, engedékenyek, megértőek), és mondjunk valami konstruktívat.
Nehéz nyugodtnak maradni, belátom; mert először is, mindenfélét gondolunk Balog Zoltánról, amit itt nem részletezünk; aztán, másodszor, egy egyetem (világi intézmény) évnyitója zajlott ebben a templomban, nem egyszerű ezt nem kommentálni; harmadszor meg el kell tekinteni attól, hogy ki mennyire tartja fontosnak a köz (és az EU) pénzeinek efféle felhasználását. Meg egyáltalán – az ember erősen kételkedik abban, van-e esélye az értelmes, racionális beszédnek ezekkel. Egyáltalán: szóba lehet-e állni velük. Én nem tenném, de ez most csak nyilvános töprengés, és egyébként is: próbáljuk meg.
Mély, egyenletes lélegzés, hideg víz a fejre, esetleg tabletták, ha kell – és vonjunk be még egy építészeti objektumot. A stadionokat. Ne üvöltsünk, ne káromkodjunk, mosolyogva dőljünk hátra, és mindkét tereptárgy esetében csak kicsit gondolkodjunk el.
Drága építmények ezek, és rendszerint homályban marad, hogy pontosan ki mennyivel járult hozzá a felépítésükhöz. Az alapelvnek persze annak kellene lennie, hogy elsősorban azok járuljanak hozzá, akiknek érdekük az építés, és akik azután majd használni fogják – az egyházak vagy sportegyesületek, az ezekhez így-úgy kötődő (esetleg éppen az építkezésre pénzt szerző) alapítványok, továbbá magánszemélyek (kisemberek és gazdag mecénások egyaránt). Befektetőkről nemigen lehet szó – sem a templom, sem a stadion nem hoz pénzt (vagy az utóbbi talán speciális körülmények és szuperügyes menedzsment esetében talán, hosszú távon). A valóság ezzel szemben az, hogy a fenti források mellett (és nagyrészt: helyett) mindenféle állami és EU-s pénzek, továbbá vállalkozók adójának átcsoportosítása (és még ki tudja, miféle furcsa összegek) épülnek be a falakba. Mindenki gyakorolhassa a vallását, és ha (amíg) az egyházak nem tudnak ehhez infrastruktúrát biztosítani, akkor (addig) az állam is segíthet; a sportlétesítményekkel már nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen a stadionok látogatói fizetnek a belépésért, és míg a vallásszabadság kultúránk alapvető része, a sportesemények látogatása nem az.
De hagyjuk is a pénzügyeket – a kihasználtságban is vannak problémák. Noha olykor van egy-egy koncert vagy előadás egy-egy templomban, az épülő stadionokról meg folyton úgy beszélnek, hogy micsoda lehetőséget biztosítanak (amatőr sportolóknak, koncerteknek), ebben azért joggal kételkedhetünk. Ezek a böhöm létesítmények, valljuk be, bármilyen szent, magasztos, hasznos célokat szolgálnak is, üresen tátonganak a nap (év) nagy részében, és ez nem is az üzemeltetők hibája. Végtére is, sem templomot, sem stadiont nem lehet a hasznosság vagy kihasználtság szempontjai szerint építeni. Csakhogy tényleg van-e ok a büszkélkedésre, már ha igaz az, hogy ennyi templom sosem épült?
Akkor most legyünk konstruktívak.
Néhány hete belefutottam egy cikkbe, és ebbe a képbe itt:
| ||
A holland város, Almere, alig 40 éves, nem egészen 200 ezer lakossal; ott épült ez a nyilvános könyvtár, benne presszó meg mindenféle közösségi terek. Lehet benne tanulni, újságot olvasni, számítógépnél ücsörögni, vagy beszélgetni. Az ember úgy képzeli, ilyen csodálatos és nyitott épületekben kora reggeltől késő éjjelig nyüzsög az élet, készséges könyvtárosok, informatikusok, pultosok és kiszolgáló személyzet veszi körbe a tudni és szórakozni vágyó közönséget. Lehetne benne több kis vetítőterem, ahol filmtörténeti csemegéket játszanának, apró koncertterem, ahol finom kamarazenei és jazzkoncertek volnának, nemcsak este; a falakon és a termekben jeles helyi képzőművészek fotói, képei és szobrai... Szabadon engedhetjük a fantáziánkat, elképesztően élő, vonzó, egyszerre elegáns és mindennapi teret képzelhetünk el.
Hatalmas látogatottsággal, és még némi bevétellel is – a presszók és könyvesboltok bérleti díjából, a kölcsönzési díjakból, a vetítésekért és koncertekért beszedett pénzből stb.
Ha az erőforrás-miniszter ilyen boldog a rengeteg templomtól, és Szent Istvánra hivatkozik, akkor abba is belegondolhatna, hogy az első király idején – és utána még hosszú évszázadokig – a templom nem egyszerűen istentiszteletre szolgált, hanem oktatási és művelődési funkciója is volt (nagyobb központok pedig még rengeteg más célt is szolgáltak, a közigazgatástól az orvoslásig). Miért nem olyasmire büszke (amire sajnos pillanatnyilag aligha lehet), hogy – nem is feltétlenül Budapesten, de szerte az országban – olyan létesítmények épülnek, mint ez itt, Almerében?
Bánom is én – legyen benne Nyirő József-terem, az udvaron áldozzanak néha fehér lovat, a kocsmában szóljon Ákos. De azért inkább ne.
