Tévévita, satöbbi

  • Kálmán C. György
  • 2014. február 14.

Első változat

Balog Zoltán tévévitát javasol Szakállyal, Gerő András meg Facebook-csoportot alakít a Sorsok Háza koncepciójának megvitatására. Arccal a legmodernebb technika haladó vívmányai felé.

Az elmúlt napokban két javaslat miatt őrjöngtem és röhögtem – ez az utóbbi időben elválaszthatatlanul együtt jár, gondolom, nem csak nálam. Az egyik Gerő Andrásé volt, aki a létesítendő Sorsok Háza koncepciójának megtárgyalását, megvitatását a Facebookon ajánlotta lefolytatni, s ezért az intézmény létrehozói már alakítottak is egy FB-csoportot, ahová várják a megjegyzéseket (nem, nem linkelem). A másik Balog miniszteré, aki szerint televíziós vitát kellene folytatni a holokausztról (és általában az ország 1939 és 1945 közötti történetéről), hogy tisztázni lehessen az álláspontokat.

Ha valaki azt hinné, hogy azért dühöngök és vihogok, mert nem veszem komolyan a világháló, valamint a televízió kínálta lehetőségeket, az téved. Pont azt gondolom – és ez a jóindulatú értelmezés –, hogy Gerő és Balog nem értik, mire valók, mire alkalmasak, milyen szerepet játszhatnak ezek a médiumok. Nem az a begyöpösödöttség és szűklátókörűség, ha kritika alá vonjuk, hanem éppen az, ha valaki mint a modern technika nagy vívmányait előkapja és boldogan lobogtatja őket: lám, milyen korszerűek és fiatalosak vagyunk, frissek, izmosak, jószagúak és rugalmasak, keményen benyomulunk a fiatalok tereibe, ott elhintjük a nemzeti egyetértés magvait: megszólítjuk a széles nagyközönséget.

Ami tökéletes félreértése ezeknek a médiumoknak. A televíziós vita nem alkalmas arra, hogy komoly történeti kérdéseket tisztázzon – nem kell Bourdieu-t olvasni ahhoz, hogy belássuk: gyorsan, egyszerűen és megnyerően kell beszélni, a látvány és a behízelgés, a faék-egyszerűségű megfogalmazás és a lehengerlő lendület: elengedhetetlen. És hát valóban a széles nagyközönség nézi a televíziót? Ugyan, melyiket? Olykor, nagynéha, egyiket-másikat elég sokan nézik – de tipikusan nem a történészek vitáit, na. A Facebookkal pedig nem az a baj, hogy bárki hozzászólhat – ez nagyon is fontos erénye, ez a szabadság és korlátozhatatlanság a mozgatója –, de minden vita, megbeszélés óhatatlanul szerteszalad, rengeteg albeszélgetésre oszlik, s akkor csak egy vaskezű adminisztrátor tudja (tiltásokkal, törlésekkel, átrendezésekkel) visszaszorítani a kordába. És – majdnem ugyanez: azok a Facebook-csoportok működnek, amelyeket lelkes emberek megszerveznek; nem pedig az állami, hivatalos vagy bármiféle központi akarat hozza őket létre.

De minek magyarázgatok? Miért vetem fel egyáltalán a jóindulatú, de tudatlan, tájékozatlan javaslat lehetőségét? Mikor egyértelműen nem erről van szó. Mikor eleve felháborító, hogy a kormány tényekről óhajt „vitát” rendezni, hogy egy eldöntött projektet akar össznépi ötleteléssel legitimálni; mikor világos, hogy nem jóindulatúak és buták, hanem számítók, gonoszok és arcátlanok ezeknek a „közös gondolkodásoknak” a kiagyalói (bár a butaságot azért nem zárom ki). Nagyon is jól tudják, hogy nem tévévitákkal vagy közösségi oldalakon való csetepatékkal kellene megoldani mindazt a problémahalmazt, amit legalábbis részben ők maguk hoztak össze. Csak úgy tesznek, mintha megspórolható volna az értelmes – és bizony hosszadalmas, alapos, sokoldalú és demokratikus – vita egyórás tévéműsorokkal, facebookos dühöngővel. Szó sincs békítő jellegű, kedves amatörizmusról – megúszásról, időhúzásról, legitimációs mázról van szó. Meg persze erőről és hatalomról.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.