Úgy két hete elég cudar idő volt, ónos eső esett, kicsit fújt a szél is, hazánk miniszterelnöke úgy érezte, azonnal a tettek mezejére kell lépni. Vasárnap (!) reggel fél hétkor (!) el is látogatott a Belügyminisztériumba, amúgy nyakkendő nélkül, ahol már várta – pulóverben, a zord időjáráshoz és a várható katasztrófához öltözve – Pintér miniszter meg a katasztrófavédelem főnöke, s az illetékesek rendkívül hatékony, szakmaisággal átitatott, gyors megbeszélést folytattak. Erről az eseményről izgalmas videó és káprázatos elemzés is készült.
Legalább tudjuk, mi történt.
Azt (még) nem tudjuk, hogy mi történt az ukrán határon – csak egy képet láttam eddig a helikopteres felszállásról, a kormányfő ezen helikopterbe beszállós ruhában mutatkozik –, csak találgatni lehet (update: azóta felkerült a netre az Őzet Néző Orbán tárgyú videoalkotás): a miniszterelnök nyilván találkozott a helyi főnökökkel, akik jelentettek neki, beszámoltak és mérlegeltek, a kormányfő elővette a papírját, fontos dolgokat felírt, másokat kihúzott (jaj, bár látnék egyszer közelről egy ilyen papírt! a Parlamentben is rendre előkerül, ahogyan a Nagy Ónos Eső idején is a Belügyminisztériumban, olykor vad írogatásnak van kitéve, máskor erőteljes kipipálásoknak – vajon mi lehet rajta?). Nem, Orbán nem szólal meg az ukrajnai eseményekkel kapcsolatban, nehogy egy másik ország belügyeibe véletlenül bele találjon szólni; az a lényeg, hogy a haza határai védve legyenek, ne fordulhasson elő, hogy egy hohol (ruszin, móc, efféle) illegálisan határt akarjon átlépni. Kellő erőátcsoportosítással, anyagi ráfordításokkal, eszköztámogatással elő lesz segítve északkeleti határunk védelme, jelentem, utasítom, felkérem, kérek engedélyt, tisztelettel, lelépni, köszönöm.
Nagyon szereti a miniszterelnök ezeket a katonás játékokat, világos alá-fölé rendeltségi viszonyok, parancsok és vezénylés, jelentés és tisztelgés, alakiság és elvágólag. Ismerem az érzést, én is voltam fiatal, úgy 6-7 éves koromban rendszeresen összehívtam a csapatot gyűlésre, volt bélyegzőnk és titkos jegyzőkönyvünk. Ilyenkor nemcsak a legfelső vezetés, de a beosztott is remekül érzi magát, megvan a helye, fontos feladatot teljesít, megbízhatóan engedelmeskedik, és ezért dicséretet kap. Hogy voltaképpen mi történik, mire jó ez az egész – ez harmadrangú vagy épp csöppet sem érdekes.
De vannak más játékok is. Tudósosat játszani is jó, például az egyetemen bevonulunk a díszterembe, konferenciázunk. Sok fontos ember és csillogó szemű, hamvas hallgató előveszi a papírját, vadul körmöl (vagy a laptopját kopogtatja), megannyi elmélázó tekintet, összeráncolt homlok, eltátott száj. A parlament elnöke a jelek szerint ezt kedveli – vagy úgy érzi, ha már ellátogat a Miskolci Egyetemre, ez illik az alkalomhoz –, és rendeztet magának egy konferenciát.
| ||
Hogy mi a tárgya a roppant tudományos eszmecserének, ahol nyilván van megnyitó, plenáris előadó (maga a házelnök), hozzászólások, vita, zárszó, lezárás, büfé – az mindegy is. Ahogyan a Nagy Ónos Eső hadművelet vagy az Ukrán Határbejárás manőver is egy kétperces telefonnal megoldható volna, nehezen hihető, hogy a konferencia igazi áttörést jelentene Miskolc város tudományos életében. Mindegy, mi az esemény lényege, tartalma, mondandója – akár ne is legyen ilyen, a megtörténés a fontos. Meg hogy kijátssza magát a házelnök, az őt fogadó egyetemi potentátok meg az odatévedő, és magukat bizonyára a Nagy Esemény részesének gondoló hallgatók.
Fontos, komoly emberek vagyunk.
