Két szép-és-sztár színésznő húz el egymás mellett a Király utcában, nem is pillantanak egymásra. Pécsi Orsz. Szính. Találk. Sok mindenki elhúz sok mindenki mellett. Biccent, köszön, mosolyog, int, elfordul, ellép. Szakmai beszélgetéseken nemigen vesznek részt, kizárólag saját előadásuk szakmai beszélgetésein vesznek részt, saját előadásuk szakmai beszélgetésein sem vesznek részt. Előadások utáni sörözésnél ki-ki saját csapatával üldögél, körül sem igen tekintget. Szigorúan tekint körül.
Föl.
Át.
Írót, zenészt, képzőművészt stb. elvétve látni, és akkor biztos lehetsz abban, hogy valami meló kapcsán, saját melója kapcsán. Kezdésre érkezik, végeztén távozik. Az évmilliók óta zárva tartott Nádor Szálloda épületében levő remek galéria kihasználja, hogy tégláig le lehet verni a vakolatot, Vojnich Erzsébet kiállításán teremtett lélek nincs. Kérdem a galeristát, feltűnnek-e posztolók – elnézően mosolyog. A Csontváry Múzeumban a festő, ha jól emlékszem, hat évvel ezelőtti aukciórekordos, ellopott-megkerített képe, a Szerelmesek találkozása bemutatása – posztolót nem látok. Pedig jó hideg pezsgő van. Az utcán forróság. A színház körül nyüzsi, néhány tucat lépéssel odébb, az Árkád bevásárlóközpont körül is, de árkád ide vagy oda, nincs átjárás a kettő között. Ez elvan anélkül, az elvan magában. Elvagyunk. A hogy vagy kérdésre dőlni kezd a panasz. Fancsali kép és panaszáradat, oké: de ki fog össze kivel?
Hol az erő a mindent félresöprő erőszakosság és cinizmus ellen? A közömbösség ellen! A végrehajtó hatalom birtoklója 1 csapásra, tán még maga számára is meglepő hirtelenséggel válik érdektelenné az ún. magaskultúra iránt. Azonmód.
Nyomban. Rögvest. Nincs mese, a kultúra üres jellé vál(toz)ik. Ne túlozzunk, annál jóval nagyobb a baj: nem ellene fordul, egyszerűen üveggé válik számára a dolog. Üveges szemmel mered az üvegre, ha nézi is – legalábbis abba az irányba áll –, átlát rajta. Nem tetszik vagy nem-tetszik neki: áttetsző a számára. Gyengének látja, kicsinek, aki nyafog és hősleg toporzékol, de abbahagyja a hisztit, ha kap valamit. Kap a szájára. Szavazatmaximálásában nem potens tételek nem láthatók. Cigány, hajléktalan, művész csak csupa gond. Úgysem szavaznak, úgysem rám szavaznak, amennyiben alkalmasak szimbolikus pártpolitikai reprezentációra, akkor jo.
Rövid o-val ejtendő.
Ha nem, ejtendő. Valahogy megvannak úgy is magukban, agyon-megosztva, végtelenségig csökkenthető támogatás-töredékeken marakodva. Támogatás, ez elég pontos.
Támogassanak.
Mer’ az jár. Mer’ milyen tehetségesek vagyunk! Mer’ eddig is támogattak, vagy nem? Mer’ támogatás nélkül micsináljunk? Jammer, kuncsorgás, gazsulálás, sértődöttség. Panaszkultúra. Úgy lett döntve megannyi okkal-oktalanul frusztrált által, hogy a tuggyukmiféle kisebbség kinyomja a derékmagyar többséget, ezért alakult a Magyar Színházi Társaság ellenében deklaráltan jobboldali Magyar Teátrumi Társaság. Mely puszta létével tolja bele nyakig a baloldalba amazt, és most úgy gondol magára, mint aki végre igazságos egyensúlyt teremtett egyenrangú felek közt. S mint békehozó: tehát akkor most már mindjárt, még csak az Alföldit kell majd bedarálni, és treuga Dei! Az istenek békéjét mindig az erőforrások fölött diszponálók papolják. Akkor most már még majd, aztán.
6 darabot láttam: Katona/Szabó Borbála/Bagó Bertalan: Bánk bán, Dürrenmatt/Bagossy László János király, Shakespeare/Mohácsi János: Szentivánéji álom, Molière/Silviu Purcărete: Scapin, a szemfényvesztő, Ibsen/Andrei Şerban: Hedda Gabler, Székely Csaba/Sebestyén Aba: Bányavirág. Vegyes, nem voltak rosszak, elég jók voltak, legkevésbé a két román sztár rendezése tetszett. Leginkább Székely Csaba darabja. Fanyalgókkal ellentétben a Bánk bán is. Mohácsi Szentivánéjije és Bagossy János királya is. A legjobban Pintér Béla Kaisers TV, Ungarnján éreztem magam, de azt nem hívták meg.
