Tele van a sajtó az IMF által a hitelnyújtás feltételeként támasztott „brutális követelésekkel”, és ezek – milyen meglepetés – elsőként a Magyar Nemzetben jelentek meg. A miniszterelnök sem késlekedett sokáig, megnyitotta újabb kommunikációs frontját, mondván: „ilyen áron nem kell az IMF-hitel, de a kormány alternatív (?) feltételrendszert fog kidolgozni”. Igaz, egy nappal korábban a tárgyalásokkal megbízott miniszter még azt mondta, hogy mindenképpen szükségünk van a hitelre (igaza van). A kormánypárti frakcióvezető is arról beszélt, hogy az IMF-megállapodás érdekében a költségvetést át kell dolgozni (neki is igaza van).
Vegyük ezekhez még hozzá „az IMF végül is egy bank, amelyik csak vissza akarja kapni a pénzét” típusú megjegyzéseket, és láthatjuk, hogy ez bizony klasszikus dezinformáció, amelynek az a célja, hogy az IMF-et azonosítsa Shylockkal, a velencei kalmárral, vagyis lelketlen, zsaroló uzsorásként tüntesse fel, a vele birkózó kormányt pedig a kis emberek védelmezőjeként. És ez a cirkusz immáron lassan egy éve tart, úgyhogy az ember tényleg azon meditál, hogy van-e még olyan lakosa ennek az országnak, akinek ez nem tűnik fel.
A valóság ezzel szemben az, hogy az IMF nem bank, hanem az ENSZ szakosított (pénzügyi) szervezete, amelyet azzal a céllal hoztak létre még a II. világháború idején, hogy hitelt nyújtson a tagországainak átmeneti fizetési mérlegproblémáik megoldására. A hitelnyújtás a dolog természeténél fogva nem lehet feltétel nélküli, azaz olyan gazdaságpolitikai program meglétét feltételezi, amelynek az a célja, hogy az illető ország az említett fizetési mérleghiányt felszámolja. Formálisnak tűnik, de az IMF – érthető okoknál fogva – nagy súlyt fektet arra, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy feltételeket szabna vagy akárcsak megállapodást kötne a hitel nyújtásáról. Valójában a tárgyalások eredményeképpen a hitelt igénylő ország tesz egyoldalú vállalásokat (letter of undertaking, azaz vállalási nyilatkozatnak nevezett dokumentum formájában), amelyeket az IMF kormányzótanácsa elfogad, és ezzel hagyja jóvá a hitel nyújtását. Lehet erre azt mondani, hogy ez formalitás vagy akár álszentség is, hiszen a vállalások a tárgyalások során az IMF szakapparátusával egyeztetve alakulnak ki, illetve ha nem alakulnak ki, akkor az illető országnak nincs is esélye arra, hogy vállalásai az IMF döntéshozói elé kerüljenek és hitelt kapjon. A helyzet azonban az, hogy az IMF így tudja leginkább kifejezésre juttatni, hogy nem szokványos kereskedelmi tranzakcióról van szó, és hogy tiszteletben tartja a hitelért folyamodó ország szuverenitását. Másfelől azt aligha lehet mondani, hogy az IMF nagyon „kapaszkodna” az után, hogy hitelt nyújtson, és nem is aggódik különösebben, hogy Magyarország visszafizeti-e a korábban felvett hiteleket. Azokat ugyanis vissza kell fizetni, hacsak az illető ország nem akarja kiírni magát a nemzetközi közösségből. Az IMF, amint láttuk, nem üzleti vállalkozás, a tagországok által rendelkezésre bocsátott pénzekből nyújt hitelt; így azt akkor is vissza kell fizetni, ha az adós ország egyébként csődben van és a kereskedelmi bankok, illetve kötvénytulajdonosok számára beszünteti a fennálló adósság szolgálatát.
Összefoglalva tehát, az IMF funkcióját tekintve a végső hitelnyújtó, amelyik akkor áll rendelkezésre, amikor az illető ország már minden más lehetőséget kimerített. Most sincs szó másról: ha Magyarország képes tartósan finanszírozni magát a piacról (nem képes), akkor nincs szüksége az IMF-re, ha nem képes, akkor kéri az IMF segítségét, de ehhez meg kell vele állapodni.
A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a követendő gazdaságpolitikai program milyenségét illetően az IMF álláspontja nem utolsósorban a gyakorlati kudarcok, a szakmai bírálatok (lásd például Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász A globalizáció és visszásságai, Napvilág, 2003) és a mostani válság hatására jelentősen átalakult. A neoliberális, mondhatni ortodox gazdaságfilozófia dominanciája idején – az elmúlt mintegy harminc évben – az IMF (is) azt a nézetet vallotta, hogy a megbomlott egyensúlyt a költségvetési hiány lefaragásával (elsősorban a szociális kiadások csökkentésével), privatizációval és a tőkepiac liberalizálásával kell megoldani, és egyébként ez a recept mindenki számára alkalmas. Ma már az IMF lényegesen árnyaltabb álláspontot képvisel, igyekszik figyelembe venni a programok társadalmi költségeit, illetve a megszorításoknak a növekedésre gyakorolt negatív hatását, valamint a helyi sajátosságokat. Ennek következtében az IMF teljesítményének nemzetközi megítélése a válság kezelése terén nagyon sokat javult.
Ám azon nem lehet csodálkozni, hogy azt a katyvaszt, amit a magyar kormány unortodox gazdaságpolitikának nevez, az IMF a legnagyobb jóindulattal sem tudja elfogadni (már ha az elmúlt két évben neki címzett kormányzati szidalmazás, kipaterolás és egyebek után egyáltalán beszélhetünk legnagyobb jóindulatról). Először azért nem, mert a kormány alapvető piacgazdasági értékeket sért (jogbiztonság, kiszámíthatóság), másodsorban azért, mert az általa folytatott gazdaságpolitika eredménytelen. Gondoljuk meg, a régióban Magyarországon a legalacsonyabb a növekedés, a beruházási ráta, a legmagasabb az infláció, a kamatok és a kockázati felár. Épp most jelent meg a hír, hogy az ország egy év alatt tizenkét helyet zuhant a nemzetközi versenyképességi rangsorban. Az egyetlen eredmény, hogy a költségvetési hiányt remélhetőleg sikerül 3% alá szorítani, ám ez természetesen mélyíti a recessziót. A mindig optimista nemzetgazdasági minisztert leszámítva egyetlen kompetens szereplő – beleértve az IMF-et és a Európai Uniót – sem jósol lényeges javulást ezen területek egyikén sem.
Az IMF tehát anélkül, hogy kimondaná, tárgyalástechnikájával azt üzeni, hogy eljött az idő a váltásra a gazdaságpolitikában. Ez az, amitől a kormány irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől.
