Soros György, milliárdos hazánkfia terjedelmes tanulmányt tett közzé az eurózóna válságának kérdéseiről, amelynek „Az Európai Unió tragédiája, és mit tegyünk a megoldása érdekében” (The Tragedy of the European Union and How to Resolve It) címet adta. A tanulmány a nagy hírű New York Review of Books-ban jelent meg a múlt héten. Soros nagyon aktívan foglalkozik európai ügyekkel (történetesen pár hónappal ezelőtt találkoztam vele, akkor azt mondta, hogy ideje nagy részét erre fordítja, folyamatosan tárgyal európai döntéshozókkal, illetve más fontos szereplőkkel). Elkötelezettsége az európai „nyílt társadalom” iránt egyértelmű és igen tiszteletreméltó.
A szerző sok más amerikai és európai megfigyelőhöz hasonlóan nem először bírálja Németországot, hogy nem tesz meg mindent a válság megoldása érdekében (korábbi bejegyzésem a témában itt). Ez alkalommal azonban váratlan javaslatot tesz: Németország vagy vállalja az őt megillető vezető szerepet a válságkezelésben, vagy lépjen ki az eurózónából. Bár nem valószínű, hogy a döntéshozók megfogadnák Soros javaslatát, a szerző gondolatmenetének számos eleme, ha talán nem is úttörő jellegű, de összességében feltétlenül elgondolkodtató.
Soros arra figyelmeztet, hogy az európai gondolat egyik alapvető értéke forog veszélyben: az egyenlő jogokkal rendelkező tagországok önkéntes együttműködését felváltani látszik a hitelező és adós országok hierarchikus viszonya, amelyet a hitelező országok dominanciája jellemez. A központi (core) és periféria (periphery) jelzők szinte észrevétlenül nyertek polgárjogot a közbeszédben, és az e mögött meghúzódó lekezelő attitűd is azzal fenyeget, hogy miközben az euró fennmaradása rövid távon talán már nem forog veszélyben, de a politikai ellentétek – a lakosság növekvő kiábrándultsága, befelé fordulása – szétfeszíthetik az integráció kereteit.
A válságkezelés legfontosabb eleme kétségkívül a növekedés újraindítása; ennek érdekében a szerző hozzányúlna az eurózóna talán legfontosabb „totemállatához”, az alacsony inflációhoz. Szerinte legalább 5 százalékos infláció szükséges ahhoz, hogy a zóna egésze és elsősorban a „periféria”-országok kitörhessenek a mostani deflációs csapdából: az alacsony infláció és a magas reálkamatok ugyanis együttesen az állami, vállalati és magánadósságok felértékelődését eredményezik, ami állandósítja a recessziót. Ezzel szemben a magasabb árak a vállalatok számára nagyobb profitot tesznek lehetővé, ami értelemszerűen könnyíti számukra az adósságszolgálatot, az így keletkező magasabb adók pedig ugyanezt eredményezik az állami adósság tekintetében. Ez, vagyis az adósság (részleges) elinflálása nem új elgondolás, mind ez ideig azonban éles tiltakozást váltott ki elsősorban Németországban, hiszen számára – a történelmi emlékek (az 1920-as évek hiperinflációja) és az ezek nyomán létrehozott alkotmányos korlátok miatt – az infláció istenkáromlásszámba megy.
Soros másik kardinális javaslata egy olyan alap létrehozása, amely az adós országok államadósságának felvásárlásával elfogadható szintre mérsékeli ezen országok kamatterheit.
Mindezek előfeltétele természetesen a közösség szintjén a politikai unió, a döntési jogosítványokkal felruházott központi „pénzügyminisztérium”, az egyes országok szintjén pedig a versenyképességet helyreállító, egyébként korántsem fájdalommentes strukturális reformok végrehajtása.
Soros amellett érvel, hogy nem elég, ha Németország csak a minimálisan elégségeset teszi az euró megmentése érdekében, valójában saját jól felfogott érdekében is vezető szerepet („jó szándékú hegemón”) kell vállalnia ebben a folyamatban. Ám ha ezt nem teszi, mondja a szerző, akkor Németország lépjen ki az eurózónából. Bár a javaslat első olvasatra (egyébként a másodikra is) meghökkentő, mégsem nélkülözi a logikát. Németország kilépése az eurózónából azonnal az euró leértékelődéséhez vezetne, ami két szempontból is jó lenne az adós országok számára: megnövelné versenyképességüket, és csökkentené adósságuk reálértékét, illetve abszolút összegét is, hiszen számos érintett ország nyilván államcsődöt jelentene. Ily módon az adós országok lehetőséget kapnának arra, hogy kitörjenek a jelenlegi zsákutcából, és elinduljanak a válság felszámolása felé. Egy ilyen forgatókönyv másfelől nyilván súlyos károkat okozna a hitelező országoknak, elsősorban Németországnak, hiszen követeléseik egy részéről le kéne mondaniuk. És éppen ezért gondolja Soros, hogy Németországnak az első opciót kéne választania, mivel a jelenlegi „maszatolás” szerinte még nagyobb károkhoz vezet.
Őszintén szólva ez utóbbi következtetést tartom a gyenge pontnak Soros gondolatmenetében. Miközben szerintem igaza van abban, hogy Németországtól határozottabb vezetést vár, de jövendölései arra nézve, hogy mi történik, ha erre nem kerül sor, szükségképpen gyenge lábakon állnak (hiszen vagy bekövetkeznek, vagy nem). A politikusok – ezt maga Soros is elismeri – a realitásokból indulnak ki, amelyek egy ilyen komplex szituációban jelenleg – és az esetek nagy részében – csak a „maszatolásra”, azaz a lépésről lépésre történő, korántsem egyenes vonalú előrehaladásra adnak lehetőséget.
Ettől függetlenül jellemző és a magyarországi viszonyok szempontjából is érdekes, hogy a szerző (nyilván jó oka van rá) nem bízik abban, hogy a politikai elit – elsősorban Németországban – megfogadná a tanácsait. Ezért az európai civil szférához, az üzleti világhoz és széles értelemben a közvéleményhez apellál, hogy kiszabadítsák Németországot, ahogy ő fogalmaz, a hamis költségvetési és pénzügyi doktrínák fogságából.
