Felcsuti Péter

Aztán, ha a leminősítés a legfőbb fegyver, vajon minden leminősítés mögött ezt az indokot kell keresni? Mondjuk Ausztriát és Franciaországot is a termőföldért vívott harcért minősítették le a múlt héten, vagy csak mi vagyunk a szenvedő alany? Végül mit teszünk, hogy elhárítsuk a veszélyt?

A bankok szakmai, szabályozási szempontból és a társadalmi elfogadottság oldaláról egyaránt legitimációs kihívással néznek szembe, ezért – tetszik, nem tetszik – változniuk kell. Persze könnyebb ezt követelni, mint a változás tartalmában és irányában megállapodni.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy a globális bankrendszer működése az egyik, ha nem a legfontosabb okozója a mostani válságnak. Azzal fejeztem be, hogy nem egyszerűen szubjektív hibáról, az érintettek mohóságáról van szó, hanem egy nagyjából 200 éves fejlődésről.

Nem kétséges, hogy a 2008-ban elindult globális válság közvetlen kiváltó okait a pénzügyi szektorban, közelebbről a bankrendszerben kell keresni. Vannak ugyan – szerintem nagyon meggyőző – gondolatmenetek, amelyek szélesebb világgazdasági összefüggésekkel is magyarázzák a válság kitörését és különösen az elhúzódását (végülis a válság idén ötödik évébe lép és még egyáltalán nem látszik a vége), ám általános az egyetértés a tekintetben, hogy a bankszektor megmentésére fordított száz és százmilliárd dolláros állami mentőcsomagok önmagukban hozzájárulnak a válság elhúzódásához.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája. Most nézzük, hogyan viszonyulunk mi, magyarok hozzá.

Ezt a címet adta év végi írásának a londoni Financial Times szerkesztősége. Az írás – ahogy az elvárható a világ talán legbefolyásosabb üzleti napilapjától – egyértelmű kiállás a kapitalizmus mellett. Egyértelmű, de korántsem szemellenzős.

„Mától a nemzeti érdek a mérce” – jelentette ki a győztes párt miniszterelnök-jelöltje választási győzelme estéjén. Azóta sokszor, sokféle formában és összefüggésben találkozhattunk ezzel a gondolattal. És nemcsak a retorikával, de konkrét döntésekkel és cselekedetekkel, amelyek indoklásaként minden alkalommal a nemzeti érdekek primátusa hangzik el.

1897-ben Philip O’Hanlon new yorki orvos Virginia nevű kislánya azt a kérdést tette fel, hogy vajon igazából létezik-e a Mikulás. Az elfoglalt apuka azt tanácsolta kislányának, hogy írjon a The Sun nevű újságnak és ha az újság megerősíti, akkor biztosan létezik a Mikulás (Ha a The Sun-ban benne van, akkor biztosan igaz – mondta egészen pontosan az apuka. Melyik újságra mondanánk ezt manapság?)

Az utóbbi hetekben megszaporodtak az államcsőddel foglalkozó írások és megszólalások. Mindenki tudja, hogy valami nagyon rossz dologról van szó, ám arról kevés szó esik, hogy konkrétan mi történik államcsőd idején, illetve azt követően.

Xerxes, ókori perzsa uralkodóról jegyezte fel az utókor, hogy amikor egy alkalommal a viharos tenger miatt nem tudott hajóra szállni, dühében parancsot adott katonáinak, hogy korbácsolják meg a tengert. Arról már nem szól a fáma, hogy vajon a tenger lecsendesett-e, ám Xerxes azóta az arrogáns, saját határait nem ismerő ember (vezető) jelképévé vált.

1999 őszén akkor még aktív bankvezetőként és a Bankszövetség elnökségének tagjaként más nagyobb bankok és biztosítótársaságok első számú vezetőivel együtt meghívást kaptam a Parlamentbe a miniszterelnökkel folytatandó megbeszélésre.

És mi a helyzet nálunk; lehet-e Akerlof és Shiller elméletét alkalmazni a magyar gazdaság teljesítményére az elmúlt tíz, vagy akár húsz év során, illetve a 2010-es választásokat követően? Idézzük vissza a két amerikai közgazdász tézisét.

Az előző bejegyzésben a lélektan szerepéről a gazdaságban résztvevő egyének szintjén beszéltünk. A viselkedési közgazdaságtan két másik képviselője, a Nobel-díjas George Akerlof és ugyancsak illusztris szerzőtársa Robert Shiller nagysikerű könyvükben (Animal Spirits, avagy a lelki tényezők szerepe a gazdaságban és a globális kapitalizmusban) azt állítják, hogy a gazdaság különböző ciklusainak - a fellendülések és összeomlások – megértéséhez szükség van a lélektani tényezők vizsgálatára.

A klasszikus közgazdaságtan alaptétele kimondja, hogy a gazdaság szereplőit döntéseik meghozatalában racionálisan felismert önérdekük vezeti. E jelzős szerkezet két eleme – a racionális és az önérdek – egyformán fontos. Az utóbbi azt jelenti, hogy az emberek döntéseik révén igyekeznek (anyagi vagy más gazdaságilag értelmezhető módon) jobb helyzetbe kerülni, mint annak előtte voltak. A ’racionális’ pedig azt jelenti, hogy képesek felismerni, hogy a kínálkozó lehetőségek közül melyik révén érhetik el leginkább ezt a célt. Paul Samuelson, Nobel-díjas közgazdász megfogalmazása szerint a piac szereplőit döntéseikben „mohó és intelligens önérdekük” vezeti.