Ennek során a bankrendszer a kapitalista gazdaság változó igényeire reagálva kialakította, illetve a törvényhozóknál kilobbizta magának azokat a működési sajátosságokat, amelyek a mostani helyzet kialakulásához vezettek. Természetesen az okok között mindig jelen volt és most is jelen van az érintettek önérdeke, mohósága, vagy akár még annál is rosszabb, ez azonban nem kizárólag a bankrendszer, a bankárok sajátja. Bármelyik más gazdasági ágazatban találkozunk ilyen jelenségekkel, ám egyedül a bankrendszer az, amely a gazdaságban betöltött kitüntetett szerepe folytán képes ilyen nagy megrázkódtatásokat okozni.
A kérdéssel elméleti és gyakorlati szakemberek sokasága foglalkozik. A jelen írásban, ha csak külön nem jelzem, közülük az egyik legismertebb, Andrew G. Haldane, a Bank of England pénzügyi stabilitásért felelős ügyvezető igazgatójának magyarul is megjelent előadására (Andrew G. Haldane: Ellenőrzési jogosultságok /és jogtalanságok/, Hitelintézeti Szemle, 2011. Tizedik évfolyam, 6.szám) támaszkodom.
Nézzük akkor ezeket a működési sajátosságokat:
1. A méret
Az elmúlt 200 évben a bankok mérete mind abszolút, mind relatív értelemben a reálgazdaság méretével összehasonlítva folyamatosan növekedett: Nagy Britanniában a 19. század közepén a bankrendszer összesített mérlegfőösszege még nem érte el a GDP 50%-át, ez a 20. század végére meghaladta az 500%-ot. Hasonló folyamat zajlott az Egyesült Államokban és a fejlett világ más országaiban is. Ám nem csupán a bankrendszer egésze, az egyes bankok mérete is drámaian megnövekedett. A 20. század elején a három legnagyobb brit bank eszközei a GDP 7%-át tették ki. Ez a század közepére 27%-ra, majd a végére 75%-ra növekedett. Ily módon tehát az óriásira növekedett bankrendszer, illetve bankok megmentése potenciálisan vagy ténylegesen - ahogy ezt láttuk is a legutóbbi években például Izland, Írországban – meghaladja az illető ország erőforrásait.
Honnan ez a rendkívüli fejlődés? A válasz a fejlett világ gazdagságának gyors ütemű növekedésében keresendő, amely jelentős részben pénzügyi aktívákban ölt testet. Ezeket viszont legnagyobb részt a bankrendszer kezeli, egészen pontosan, ami a reálszféra, a lakosság aktívája (követelése), az többnyire a bankszektor passzívája (tartozása). Másfelől a gyors gazdasági növekedés – a beruházások és a fogyasztás - megnövelte a gazdaság szereplőinek hiteligényét. A bankok feladata ennek a transzformációnak (megtakarításból hitel) a végrehajtása.
2. Korlátolt felelősség illetve a tulajdonosi és irányítási jogosítványok szétválása
A 19. században a bankok működésének jellemző társaságjogi formája a korlátlan felelősségű társaság volt, ahol a tulajdonosok, akik egyszersmind a bank operatív vezetői is voltak, teljes vagyonukkal feleltek az általuk működtetett pénzintézet tartozásaiért. Ráadásul a részvényesek kötelezettségei még azután is érvényben maradtak, hogy részvényeiket átruházták. Ez értelemszerűen óvatos üzletpolitikát diktált számukra, ami nagyon jó volt a bank biztonságos működése (azaz a betétesek biztonsága) szempontjából, ám korlátozta a bankok hitelnyújtási/kockázatvállalási hajlandóságát. A 19. század első felében kibontakozó ipari forradalom, az óriási infrastrukturális beruházások (vasútépítés) megsokszorozták a kapitalista gazdaság hiteligényét, aminek a bankrendszer a korlátlan felelősség intézményével nem tudott megfelelni. Így a század közepén megszülettek azok a korlátolt felelősséget és a klaszikus részvénytársasági formát lehetővé tevő törvények, amelyek eredményeképpen, a korlátlan felelősség, mint a bankokra jellemző társasági forma megszűnt, és ezzel párhuzamosan a tulajdon és az irányítás (részvényes és menedzsment) is békében elvált egymástól. A részvényes immáron csak bármikor átruházható részvénye erejéig vállal felelősséget a bank működéséért, a menedzsment pedig, noha az egész vállalkozást működteti, fizetett alkalmazottként alapértelmezésben a havi fizetését teszi kockára.
Ily módon lehetővé vált a bankok hitelexpanziója, viszont, ami ezzel együttjárt, növekedett a rendszerben implicite bent foglalt ösztönzés a kockázatvállalásra is.
3. A tőkeáttétel növekedése
A bankok olyan vállalkozások, amelyek az összes közül a legnagyobb tőkeáttétellel (saját forrás idegen forrás aránya) dolgoznak. Ez természetes, hiszen alapfunkciójukban folyószámlákat vezetnek és betéteket gyűjtenek, amelyek összege normálisan is sokszorosan meghaladja a saját tőkéjük összegét. A „normális” tőkeáttétel – a 19. század közepén – 3-4szeres volt, ez a 20. század végére elérte a 30-as szintet vagy még annál is magasabbat.
Triviális megállapítás, hogy a tőkeáttétel növekedése nem csak a tőkére jutó nyereséget (az idegen forrásokon elért nyereség is a tőke hozamát) növeli, de a működés egészének kockázatosságát is (a működés egésze mögött egyre kisebb a veszteség fedezéséül szolgáló tőke).
A tőkeáttétel növekedését ösztönözte az adórendszer is, jelesül az idegen források (betétek) költségének (a fizetett kamatnak) az adóalapból történő levonhatósága, szemben az osztalékkal, amit normálisan nem lehet levonni az adóalapból. Ez azonban csak a 20. század találmánya, a 19. században még nem volt így; akkor az adórendszer lényegében semlegesen kezelte ezt a két tételt.
Ez a rezsim értelemszerűen – a gazdasági racionalitás szempontjából – önmagában is hatékonnyá tette az idegen források igénybevételét a saját tőkével szemben, ami további ösztönzést jelentett a bankok számára, hogy tőkeáttételüket, azaz működésük kockázatosságát növeljék.
4. Erkölcsi kockázat és idő inkonzisztencia
Az átlagos vállalat hitelezői normálisan óvatosak, hiszen számolniuk kell azzal, hogy ha adósuk csődbe megy, követeléseiket részben vagy egészben elveszthetik.
A bankokkal nem feltétlenül ez a helyzet. A hitelezők (a betétesek) több- kevesebb okkal feltételezik, hogy az állam nem engedi a bankokat csődbe jutni, mert annak tovagyűrűző hatása a bankrendszer egészére és azon keresztül a gazdaság egészére nagyobb kárt okoz, mint a bajba került bank kimentése. Ez a vélekedés annál megalapozottabb, minél nagyobb az érintett bank (ez a too big to fail jelenség). A betétbiztosítási rendszer fokozza a hitelezők (betétesek) biztonságérzetét. Mindez a túloldalon, a bank menedzsmentje szempontjából azt jelenti, hogy bankjának esetleg romló eredménye, vagy működésének nagyobb kockázatossága ellenére is képes megfelelő volumenben és költség mellett forráshoz jutni, azaz ösztönzést kap a további kockázatvállalásra. Ezt a jelenséget nevezzük erkölcsi kockázatnak.
Ám nem csak erről van szó.
Békeidőben - alapértelmezésben - a hatóságok (és talán a menedzsmentek is) normálisnak tartják, hogy a hitelezők viseljék a csőd kockázatát. Ám a válság bekövetkeztekor már – ezt a közgazdászok időinkonzisztenciának nevezik - nincs szó alapértelmezésről; ekkor már a hatóságok attól tartanak, hogy ha keményen lépnek fel a hitelezőkkel (betétesekkel) szemben, az csak fokozza a válságot. Így aztán leggyakrabban lemondanak arról, hogy a hitelezőkkel (betétesekkel) „vitessék el a balhét”.
Folyt. köv.
