„Meglátom a dj-t a fülkében. Harminc éve ismerem az ujjait. De most látom először az arcát.”

  • Molnár T. Eszter
  • 2025. október 26.

Színház

Jelena Juresa médiaművész az európai technoszíntéren DJ Max néven ismert szerb háborús bűnös esetéből alkotott egy olyan koncert-performance-t, amely nyelven túli élményt ad arról, hogy mit jelent együtt élni egy háború következményeivel, a túlélőkkel és az el nem ítélt bűnösökkel. 

Már régen nem áll, hogy a vacsoraasztalnál nem illik vallásról és politikáról beszélni, de mi a helyzet egy night clubbal és a népirtással? Az újvidéki születésű, Belgiumban élő Jelena Juresa médiaművész ezt kérdezi tőlünk, nézőktől. Azaz nem, nem nézők vagyunk, hiszen egy techno disco kellős közepén lehetetlen a külső szemlélő nézőpontját felvenni.

Két szőke, aranyruhás férfi gitározik a fejünk felett felállított színpadokon, a hangszórókból bömböl a techno, a magasban elhelyezett tévéképernyőkön férfiak bonyolódnak férfias játékokba: népitánc-bemutatók, bunyók, tornamutatványok ismétlődnek és a live set tizedik percében már vitathatatlan, hogy annak, ami történik, mindannyian a részesei vagyunk. Ekkor szólal meg egy nő a tömegben, először halkan, majd egyre hangosabban:

„Itt állok a táncoló fiatalok között, és meglátom a dj-t a fülkében. Harminc éve ismerem az ujjait. De itt, most, a klubban látom először az arcát.”

A belgrádi éjszakában és az európai technoszíntéren DJ Max néven ismert Srđan Golubovićról beszél, akiben a performer felismeri azt a fiatalembert, aki harminc évvel korábban a Szerb Önkéntes Gárda, vagy más néven Arkan Tigrisei tagjaként részt vett a bijeljinai mészárlásban. Hátulról, mégis jól felismerhetően ő látható az amerikai fényképész, Ron Haviv közismert fotóján: „Törzse félig elfordítva, bakancsa a levegőben.”

Erről a képről beszél a táncos-performer, Ivana Jozić, ezt írja körül újra meg újra, egyre pontosabban, így bár nem jelenik meg a kivetítőn, mégis minden résztvevő láthatja maga előtt, ahogy 1992. április 2-án a három földön fekvő test mellett áll a fiatal, hajlékony fiú, homlokára tolt menő, fehér napszemüvegben, vállán aknavetővel, jobb kezében gépfegyverrel, a hanyagul kitartott balban parázsló cigarettával. Mozdulat közben kapta el a fényképész, elegáns félfordulatban, épp lendülő jobb lába még nem érte el Ajsa Šabanović fejét.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.