Bankokról - rendszerhiba 1. rész

Felcsuti Péter

Nem kétséges, hogy a 2008-ban elindult globális válság közvetlen kiváltó okait a pénzügyi szektorban, közelebbről a bankrendszerben kell keresni. Vannak ugyan – szerintem nagyon meggyőző – gondolatmenetek, amelyek szélesebb világgazdasági összefüggésekkel is magyarázzák a válság kitörését és különösen az elhúzódását (végülis a válság idén ötödik évébe lép és még egyáltalán nem látszik a vége), ám általános az egyetértés a tekintetben, hogy a bankszektor megmentésére fordított száz és százmilliárd dolláros állami mentőcsomagok önmagukban hozzájárulnak a válság elhúzódásához.

Ennek kapcsán legalább három okot szokás említeni; először is ezek a csomagok elképesztő méreteik dacára még mindig elégtelenek, így a globális – különösen az európai – bankrendszer működőképességét illetően továbbra is sok a bizonytalanság, vagy inkább a gyanakvás a gazdasági szereplők körében. Másodszor a bankrendszer szanálására fordított pénzek drámaian megnövelték az érintett államok eladósodottságát, ami a válságnak immáron egy újabb dimenziót adott elsősorban az eurozónában és ez egyfajta ördögi körként a bankmentések újabb hullámát indíthatja el. És végül a harmadik ok döntően erkölcsi természetű; a pénzügyi szektor évtizedes szárnyalásának kedvezményezettjei a bankok részvényesei, de főleg a menedzserei és alkalmazottjai voltak, az összeomlás költségeit azonban az adófizetők voltak kénytelenek viselni. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a bankok a nyereséget internalizálták (megtartották maguknak), míg a kockázatot és - amikor az realizlódott - a veszteséget externalizálták, azaz a társadalom egészére terhelték.

Az arányok nem akármilyenek. A bankmentések egyszeri költségei a fejlett világban a válság tetőpontján elérték a GDP egynegyedét, ami pedig az internalizált nyereséget illeti, az Egyesült Államok hét legnagyobb bankjának vezetője 1989-ben átlagosan évi 2,8 millió dollárt keresett, ami százszorosa volt az átlagos (medián) amerikai háztartás jövedelmének. Ez az érték 2007-ben 26 millió dollár volt, ami 500 szorosa az amerikai átlagcsalád jövedelmének. Egy másik adat szerint az Egyesült Államokban az utolsó harminc évben 1,8:1 volt az arány a pénzügyi szektorban illetve a reálszférában alkalmazottak munkabére tekintetében*.

Visszatérve az alapkérdésre, ez az erkölcsi mozzanat természetesen nagyon fontos. Legutóbbi bejegyzésemben arról írtam, hogy a kapitalizmus jelenlegi súlyos  válsága nem csupán gazdasági-hatékonysági, de erkölcsi természetű is. Mint látjuk, ennek az erkölcsi dilemmának két mozzanata van; egyfelől túlságosan nagyok a jövedelemkülönbségek, másfelől – és ez talán még fontosabb is – az a paradox jelenség, amit az előzőekben a nyereség megtartásaként és a kockázat (veszteség) átruházásaként írtam le komolyan sérti a társadalom igazságérzetét.

Ám ez a jelenség – amit sokan rendszerhibának tartanak, mások szükséges rossznak – nem egyik napról a másikra alakult ki és megszüntetése sem történhet egyik percről a másikra.

 

* Lesz, aki emlékeztetni fog arra, hogy bankvezetőként én is hasonló előnyöket élveztem az elmúlt évtizedek magyarországi banki boomjának eredményeképpen. Nos, a nem elhanyagolható különbségek dacára (a legfontosabb, hogy Magyarországon nem került sor állami/adófizetői pénzből bankmentésre, éppen ellenkezőleg, lásd bankadó), természetesen a szemrehányást sok ezer magyarországi közép és felsőszintű bankvezetővel együtt nekem is el kell fogadnom, mint akik szerencséjükre jókor voltak jó helyen. Másfelől azonban a globális pénzügyi rendszert annak valamennyi, mostanra már jól megkutatott és meg is bírált paraméterével azért még sem én vagy éppen ők alkották. Ezért nem gondolom, hogy erkölcsi alapon a banki vezetők kizárhatók lennének azok köréből, akik ezzel a valóban nagyon érzékeny kérdéssel foglalkozhatnak.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.