Ennek kapcsán legalább három okot szokás említeni; először is ezek a csomagok elképesztő méreteik dacára még mindig elégtelenek, így a globális – különösen az európai – bankrendszer működőképességét illetően továbbra is sok a bizonytalanság, vagy inkább a gyanakvás a gazdasági szereplők körében. Másodszor a bankrendszer szanálására fordított pénzek drámaian megnövelték az érintett államok eladósodottságát, ami a válságnak immáron egy újabb dimenziót adott elsősorban az eurozónában és ez egyfajta ördögi körként a bankmentések újabb hullámát indíthatja el. És végül a harmadik ok döntően erkölcsi természetű; a pénzügyi szektor évtizedes szárnyalásának kedvezményezettjei a bankok részvényesei, de főleg a menedzserei és alkalmazottjai voltak, az összeomlás költségeit azonban az adófizetők voltak kénytelenek viselni. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a bankok a nyereséget internalizálták (megtartották maguknak), míg a kockázatot és - amikor az realizlódott - a veszteséget externalizálták, azaz a társadalom egészére terhelték.
Az arányok nem akármilyenek. A bankmentések egyszeri költségei a fejlett világban a válság tetőpontján elérték a GDP egynegyedét, ami pedig az internalizált nyereséget illeti, az Egyesült Államok hét legnagyobb bankjának vezetője 1989-ben átlagosan évi 2,8 millió dollárt keresett, ami százszorosa volt az átlagos (medián) amerikai háztartás jövedelmének. Ez az érték 2007-ben 26 millió dollár volt, ami 500 szorosa az amerikai átlagcsalád jövedelmének. Egy másik adat szerint az Egyesült Államokban az utolsó harminc évben 1,8:1 volt az arány a pénzügyi szektorban illetve a reálszférában alkalmazottak munkabére tekintetében*.
Visszatérve az alapkérdésre, ez az erkölcsi mozzanat természetesen nagyon fontos. Legutóbbi bejegyzésemben arról írtam, hogy a kapitalizmus jelenlegi súlyos válsága nem csupán gazdasági-hatékonysági, de erkölcsi természetű is. Mint látjuk, ennek az erkölcsi dilemmának két mozzanata van; egyfelől túlságosan nagyok a jövedelemkülönbségek, másfelől – és ez talán még fontosabb is – az a paradox jelenség, amit az előzőekben a nyereség megtartásaként és a kockázat (veszteség) átruházásaként írtam le komolyan sérti a társadalom igazságérzetét.
Ám ez a jelenség – amit sokan rendszerhibának tartanak, mások szükséges rossznak – nem egyik napról a másikra alakult ki és megszüntetése sem történhet egyik percről a másikra.
* Lesz, aki emlékeztetni fog arra, hogy bankvezetőként én is hasonló előnyöket élveztem az elmúlt évtizedek magyarországi banki boomjának eredményeképpen. Nos, a nem elhanyagolható különbségek dacára (a legfontosabb, hogy Magyarországon nem került sor állami/adófizetői pénzből bankmentésre, éppen ellenkezőleg, lásd bankadó), természetesen a szemrehányást sok ezer magyarországi közép és felsőszintű bankvezetővel együtt nekem is el kell fogadnom, mint akik szerencséjükre jókor voltak jó helyen. Másfelől azonban a globális pénzügyi rendszert annak valamennyi, mostanra már jól megkutatott és meg is bírált paraméterével azért még sem én vagy éppen ők alkották. Ezért nem gondolom, hogy erkölcsi alapon a banki vezetők kizárhatók lennének azok köréből, akik ezzel a valóban nagyon érzékeny kérdéssel foglalkozhatnak.
