Tóth Marcsi: „A következő könyvemmel nem szeretnék tizennégy évet várni”

Sorköz

Idén jelent meg Erdő van idebenn című bemutatkozó kötete, amiért Margó-díjat kapott. A novellaciklus első darabjait már 2011-ben publikálta, ahogy azonban szépírói indulása, úgy az Eger környéki falu történetének megírása is időigényes munka volt. Filmes látásmódról, kétpólusú életről és önéletrajzi inspirációkról beszélgettünk a szerzővel.

magyarnarancs.hu: Az őszi Margó Fesztivál nyitónapján, október 9-én vetted át a Margó-díjat, néhány órával azután, hogy kiderült, Krasznahorkai László kapja idén az irodalmi Nobel-díjat. Milyen volt a hangulat a fesztiválon és a díjátadón?

Tóth Marcsi: Már aznap délután tele voltam jó érzésekkel. Amikor az egyik barátom elküldte a hírt, hogy Krasznahorkai László kapta a Nobel-díjat, az járt a fejemben, hogy ha ő megnyerte, talán az én időm is eljött! Mindkettőnknek Szegő János a szerkesztője, aki, ahogy mindenki más is, nagyon izgatott állapotban volt aznap. Ez tehát nyilván adott egy svungot az egésznek, de azért próbáltam inkább a saját kis világomban maradni.

magyarnarancs.hu: A legjobb első prózakötetesnek járó Margó-díjat az Erdő van idebenn című könyvedért kaptad. Van, aki regényként hivatkozik a könyvre, én inkább egymáshoz szorosan kapcsolódó elbeszélések gyűjteményeként, novellaciklusként olvastam. Te melyik műfaji meghatározást preferálod?

TM: Nagyon érdekes, mert ezzel kapcsolatban a kiadón belül is megoszlanak a vélemények. Dávid Anna, a Magvető igazgatója először úgy fogadott, hogy ez egy regény, pedig akkoriban még nem is volt kész az egész kézirat, csak a Petri György-díjra leadott változat, amihez később még hozzáírtam, befejeztem, lekerekítettem. Szegő Jánossal viszont azon a véleményen voltunk, hogy ez egy novellaciklus.

Vannak ebben elődök, például nagyon szeretem Gion Nándor vagy Tar Sándor novelláit, amik bizonyos műveikben szintén összekapcsolódnak.

Ha regényt akartam volna írni, akkor más struktúrában gondolkodtam volna, mivel a regényírásnak más szabályai vannak. Itt az volt a legfontosabb számomra, hogy a történetek kapcsolódjanak egymáshoz, az elejétől a végéig olvasva leírjanak egy teljes kört, ugyanakkor önmagukban is megállják a helyüket. Ezeket a szövegeket korábban külön-külön is publikáltam folyóiratokban.

magyarnarancs.hu: Mikor jelentek meg az első, később a kötetbe is beépített elbeszélések? 

TM: A Tatus halálát 2011 márciusában publikáltam az Élet és Irodalomban, tulajdonképpen ez indította el az egész könyvet. Akkoriban kezdtem el írni – a legelső novellám 2011 januárjában jelent meg a Jelenkorban –, és épp irodalmi pályázatokat böngésztem. Valahol rábukkantam egy felhívásra, aminek a vidék volt a témája, és ez megfogott. Úgy gondoltam, majd én megmutatom, milyen is az a saját tapasztalataim alapján. Megírtam a Tatus halálát, amit Grecsó Krisztián leközölt, ezzel pedig tulajdonképpen elindított azon az úton, hogy továbbírjam ennek a falunak a történetét. Írtam közben más dolgokat is, de nagyjából évente született egy új novella a ciklushoz kapcsolódóan. Tudtam, hogy ez egy nagyon időigényes munka lesz.

magyarnarancs.hu: Mikorra állt össze a kötet szerkezete?

TM: Már az elején világos volt számomra, hogy novellaciklust akarok írni, ahogy az is, hogy lesznek főhősök, akik köré felépítem majd ezt a világot. Az egyik ilyen főszereplő Mara, aki majdnem mindegyik szövegben felbukkan, és bár eredeti szándékom szerint az ő sorsa egyenlő arányban, kéz a kézben haladt volna a lányáéval, végül lehet, hogy valahogy mégis inkább Kismara története vált uralkodóvá. A saját életemben 2023-ban történtek olyan változások, melyek után úgy éreztem, most már el tudom engedni a kéziratot, és beadnám a Petri György-díjra – ekkor nagyjából háromnegyedrészben volt kész a kötet. Abban az évben Kupihár Rebeka nyert, én pedig második lettem. A Magvetőt és Szegő Jánost érdekelte a kötet, viszont aztán sokáig nem jelentkezett senki. Végül 2024 októberében hívott fel János, hogy kiadnák, és menjek be a kiadóba megbeszélni a részleteket. Rettenetesen boldog voltam, ugyanakkor azt is mondtam, hogy még nincs kész, szeretném befejezni. Tulajdonképpen négy novellával egészítettem ki a kötetet, az utolsó kettőt idén januárban írtam meg a Szabó Ervin Könyvtárban.

Fotó: Palágyi Barbara

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.