Lássuk be, a nemzeti érdek kiváló hivatkozás, de nem egyszerűen definiálható koncepció.
Először is vannak rövid és vannak hosszú lejáratú érdekek, és a kétféle érdek összhangjának megteremtése korántsem könnyű. Ha például az elmúlt másfél év gazdaságpolitikájának eseményeit nézzük, 2010 nyarán a Fidesz által definiált nemzeti érdekkel nyilván összhangban volt a különadók kivetése, a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása, az IMF „kipaterolása”, vagy akár a „sallerek és kokik” kiosztása Brüsszelben. 2011 végén az ugyanígy definiált érdekek szempontjából ezek már aligha tűnnek jó ötletnek, hiszen igencsak rászorulunk az IMF és az EU pénzügyi mentőövére, s így nem csekély mértékben e két szervezet jóindulatára is.
Ám a kérdésnek van egy másik vetülete is, tudniillik a kormány a nemzeti érdekeket következetesen mások érdekével szemben határozza meg. Valami olyasmit gondol és cselekszik, hogy azt csinálom, ami nekem jó, és nem érdekel, érinti-e ez, és ha igen, hogyan, mások érdekeit. Másképpen szólva mindenki más érdeke csak a mi nemzeti érdekünknek alávetve értelmezhető.
Például nemzeti érdekből nem csatlakozunk európai kezdeményezésekhez (az adópolitika, vagy most a költségvetési politikák harmonizációja). Nem járulunk hozzá az IMF feltőkésítéséhez (ha kérik, ha nem), mert ez a nemzeti érdek. Viszont igényt tartunk a lehető legtöbb EU-támogatásra, hogy minél többet lehívhassunk belőle (ha tudunk), mert ez a nemzeti érdek. Az IMF-től és az EU-tól hitelt szeretnénk kapni (10-15 milliárdot), mert ez is nemzeti érdek. De ne szóljanak bele, hogy mit teszünk a pénzükkel, mert mi jobban tudjuk, mi a nemzeti érdek.
Vegyük észre, az önös érdeknek ez az abszolutizálása tökéletesen idejét múlta, és ráadásul súlyosan kontraproduktív is. Immáron közhely, hogy a kölcsönös függőségek mai világában még a legnagyobb és legerősebb országoknak sem érdemes törekedniük saját érdekeik maradéktalan érvényesítésére a többi szereplő rovására. Az érdekegyeztetés, az együttműködés, a kölcsönös bizalom kialakítása szempontjából fontos gesztusok, a szolidaritás, az önzetlenség, vagy éppen esetenként az áldozat, hosszú távon sokkal több sikert, nagyobb hozzáadott értéket ígér, mint a nemzeti érdek mindenáron való, egyoldalú erőltetése. Ráadásul többről is van szó, mint az érdekérvényesítés alacsony hatásfokáról; lélektani kísérletek sokasága bizonyítja, hogy az emberek kifejezetten szívesen büntetik (ha tehetik) azokat, akik saját érdekeiket a csoport, a közösség érdekei elé helyezik. Másképpen szólva ezzel a mostani érdekfelfogással még azt sem érjük el, amit ugyanezeknek az érdekeknek a rugalmasabb, empatikusabb képviseletével elérhetnénk.
A jelenleg regnáló politikai erő „nemzeti érdek”-felfogása – a hibákon és tévedéseken túl – sajnos ilyen: provinciális és korlátolt; felsejlik mögötte a Móricz-regények módos gazdáinak görcsös ragaszkodása a jusshoz, a vagyonhoz, „a kaparj kurta” zsákutcás igazsága.
