Hogyan tovább, bankrendszer?

Az előző két bejegyzésben a mérettel, a tőkeáttétellel és azokkal a jogi-intézményi jellemzőkkel foglalkoztam, amelyek erős ösztönzést jelentenek a bankok számára, hogy aszimmetrikus kockázatot vállaljanak; más szavakkal a kockázatvállalás előnyeit élvezzék, az esetleges költségeket pedig a társadalom egészére hárítsák. A képet kiegészíti még a banki termékek, szolgáltatások robbanásszerű fejlődése, az innováció.
E folyamat részeként a bankok egyre növekvő mértékben támaszkodnak olyan számítógéppel támogatott matematikai-valószínűségszámítási eljárásokra, amelyek segítségével a különböző pénzügyi aktívák piaci ármozgásai modellezhetők és így nyereségszerzésre használhatók.
Mindez átalakította a bankok bevételeinek összetételét; az ilyen tevékenységből (spekulációból) származó bevételek aránya drámaian megnövekedett. Egy nemzetközi tanácsadó cég becslése szerint a devizakereskedés volumene 1977 és 2010 között 234 szeresére (!) emelkedett és ezzel párhuzamosan a kereskedésből származó bevételek a nagy nemzetközi bankok bevételeinek immáron 80 százalékát tették ki.
Ám e folyamat mindkét mozzanata problematikus: a tőkepiaci elméletek és a rájuk épülő modellek korántsem hibátlanok, így a biztonság hamis illúziójába ringattak bankot és szabályozó hatóságot egyaránt. A helyzet jellemzésére álljon itt Warren Buffettnek, az amerikai befektetési szakma ikonjának a véleménye, aki a származtatott termékeket nemes egyszerűséggel „pénzügyi tömegpusztító fegyvereknek” nevezte már a válság kitörése előtt. Másfelől a banki tevékenység és a bevételek eltolódása a spekuláció irányába leértékelte a bankok alapvető funkcióját, vagyis a reálgazdaság finanszírozását. Lord Turner, a brit PSZÁF vezetője egészen addig ment, hogy megkérdőjelezte a bankok tevékenységének társadalmi hasznosságát.
Vegyük még ide a spontán antiglobalizációs mozgalmakat, mint amilyen az Occupy Wall Street, és a kör bezárul. A bankok szakmai, szabályozási szempontból és a társadalmi elfogadottság oldaláról egyaránt legitimációs kihívással néznek szembe, ezért – tetszik, nem tetszik – változniuk kell. Persze könnyebb ezt követelni, mint a változás tartalmában és irányában megállapodni.
A szabályozó hatóságok alapvetően két irányban gondolkodnak; az egyik a banki tevékenység kockázatosságát javasolja csökkenteni. A legradikálisabb a brit és az ahhoz közel álló amerikai megközelítés, amely a reálgazdasággal (azaz a betétgyűjtéssel és hitelnyújtással) foglalkozó úgynevezett univerzális bankoknak megtiltaná a kereskedést és a spekulációt. A másik – az európai uniós -  irány a banki működés biztonságát a nagyobb tőkekövetelményekkel igyekszik kezelni.
És persze ott vannak még a banki bónuszok, amelyek önmagukban is ösztönzést jelentenek a kockázatvállalás növelésére és ezért nem ok nélkül irritálják a közvéleményt.
Látható, hogy ezek az évek a bankszektor újratervezéséről, újrapozicionálásáról szólnak. A cél hármas.
A bankok járuljanak újra hozzá a gazdasági fejlődéshez, azaz lássanak hozzá ismét a forráskereső vállalatok hitelezéséhez. Másodszor, a bankok ne vállaljanak a társadalom számára kezelhetetlen méretű kockázatokat. És végül, a bankok nyeresége és javadalmazási politikája az eddigieknél jobban elégítse ki a társadalom igazságérzetét.  
Nem könnyű lecke, de a mostani válságból történő kilábalásnak ez az egyik, ha nem a legfontosabb előfeltétele.