Ahhoz, hogy megmagyarázhassuk a gazdaság teljesítményének hullámzásait, a felívelések és a visszaesések váltakozásait, a társadalomban uralkodó olyan lelki tényezők változásait is vizsgálnunk kell, mint a bizalom, a méltányosság-érzet, a korrupció és a rosszhiszeműség miatt érzett felháborodás és a történetek.
Nos, a fenti olvasatban a dolgok így alakultak: a rendszerváltás sokkját az évezred elejére nagy nehezen feldolgozó magyar társadalom sok mindennel volt akkoriban elégedetlen, de mindenekelőtt jobban akart élni. Ez természetesen érthető volt, ám a politikai elitnek pártállástól függetlenül tudnia kellett, hogy az ország teherbíró képessége még messze nem teszi ezt lehetővé. A felzárkózáshoz, az egyre élesebb versenyben történő helytálláshoz rengeteg volt még az áldozatot követelő, közösen elvégzendő feladat. Ám ennek ellenére az elit merő opportunizmusból kiszolgálta ezt az, ismétlem, amúgy teljesen érthető igényt. Ha lett volna államférfi a soraikban, talán nem így történt volna.
Így aztán az évezred elején egy valódi, az állam által is ösztönzött fogyasztási boom indult el az országban. Az alkalmazott eszközrendszer változatos volt; magában foglalta a kamatkedvezményes, majd az azokat felváltó deviza lakáshiteleket, a személyi, az autós és kártyahiteleket, a száznapos programokat, a 13. havi nyugdíjat, az ÁFA csökkentést és még sok minden mást. Mindez azt eredményezte, hogy a gazdaság minden szereplője - az állam, az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság – az eladósodott. Mivel pedig belföldi megtakarítások nem voltak, az eladósodás külső forrásból devizában történt. És eközben, ahogy a boom idején lenni szokott, virágzott a korrupció.
Vegyük észre, hogy korántsem mindegyik szomszéd ország elitje járt el így, ellenkezőleg Magyarország inkább a kivétel volt, illetve ma is az, mint a szabály.
A 2006-ban győztes kormány becsületére legyen mondva felismerte, hogy ez a folyamat nem mehet tovább és nekilátott, hogy a helyzetet korrigálja. Ám ha akarta volna, sem tudta hitelesen elmagyarázni a lakosságnak, hogy erre miért van szükség, igaz volt egy demagóg és populista ellenzéke. És persze a korrupció is folytatódott.
A lakosság így joggal érezhette, hogy méltánytalanul bánnak vele, a terjedő korrupció pedig felháborodással töltötte el. A 2008-ban elindult világméretű válság a rossz belföldi hangulattal párosulva rendkívül súlyos következményekkel járt a gazdaságban; a 6%-os visszaesés Ukrajnát leszámítva a legmagasabb volt az egész régióban. A magas devizaadósság hirtelen kezelhetetlenné válva súlyos ballasztként nehezedett és nehezedik most is a társadalom egészére.
Így érkezett el a 2010-es választás, amelyen az akkori ellenzék a lakosság mérhetetlen frusztrációjára építve elsöprő sikert aratott. Vegyük azonban észre, nem csupán ígérgetéssel nyert, bár az sem volt csekélység. Az akkori ellenzék vezetője, aki alighanem minden más hazai politikusnál jobban érzi a magyar nép hangulatát, ismeri azokat a hívószavakat, amelyekre a lakosság nagy többsége szívesen reagál, egy történetet is mondott.
A történetet, amelyet azóta is újra és újra az alkalomhoz igazítva elmond, immáron nagyon jól ismerjük. Szerepelnek benne olyan kifejezések, mint a ’kétharmados forradalom’, a ’rendszerváltás befejezése’, ’megvédjük a devizaadósokat’, ’Európa követni fog bennünket’, ’miénk lesz a legversenyképesebb adórendszer’, ’nekünk nem parancsolnak Brüsszelben’, ’kokikat és sallereket osztogatunk’, ’szabadságharcot vívunk’ és még sok minden más.
Ez a történet egyébként rengeteg ember számára valóban nagyon vonzó, és ezért nem meglepő, hogy a választások utáni durván egy évben a lakosság nagy többsége minden felmérés szerint optimista volt, amely potenciálisan akár komoly gazdaságdinamizáló erő is lehetett volna.
Ám emlékezzünk López Portillo Mexikójára; a történetek nem helyettesítik az értelmes gazdaságpolitikát és a professzionális kivitelezést. A 2010-ben hatalomra került kormány súlyosan elhibázott gazdaságpolitikai stratégiát választott, amelyet ráadásul rosszul, szakszerűtlenül hajt végre. Az eredmény villámgyorsan jelentkezett; oda az optimizmus, a lakosság csaknem 80 százaléka gondolja most már, hogy a dolgok rossz irányba mennek. Továbbra sincsenek beruházások, nincs fogyasztás és nincs növekedés sem. A devizaadósság is itt maradt nyomasztó teherként. Ma lényegesen rosszabb helyzetben vagyunk, mint 2010-ben a választásokat megelőzően voltunk. Mindenesetre a külvilágnak – ha a piacot és a hitelminősítőket annak tartjuk - ez a véleménye.
Így aztán nem meglepő, hogy alig másfél évnyi „szabadságharc” után ismét az IMF mentőövére szorulunk. Ha a mentőövet meg is kapjuk, az csak a fizetésképtelenség elkerüléséhez lesz elég, a növekedési kilátások továbbra is rosszak maradnak.
A bölcsnek elég - tartja a klasszikus mondás.
