Nem vitatható, hogy a kapitalizmus kiteljesedésének elmúlt kétszáz évében az emberiség többet haladt előre az általános jólét megteremtése terén, ideértve az egészségi állapot javítását és az élet meghosszabbítását, mint az azt megelőző több ezer év alatt. Tegyük gyorsan hozzá, ez nem jelenti azt, hogy a jólét egyenletesen, pláne egyenlően oszlana el a földgolyó hétmilliárd lakója között, de az előrelépés nem vonható kétségbe.
Niall Ferguson angol történész Civilizáció, a Nyugat és a többiek (Scolar, 2011) című könyvében a következő tényezőkkel magyarázza a nyugati civilizáció, azaz a kapitalizmus világméretű sikerét: (1) a verseny, (2) a tudomány, (3) tulajdonjogok tiszteletben tartása, (4) az egészségügy, (5) a fogyasztói társadalom és (6) a munkaerkölcs.
Ezeknek a „gyilkos alkalmazások”-nak köszönhetően a kapitalizmus az ezredfordulóra a gazdasági teljesítmény, az innováció, a gazdagság tekintetében soha nem látott magasságokba emelkedett. Itt érte a 2008-as válság, ami immáron szinte létében fenyegeti.
Ám a kapitalizmus legfontosabb jellemzője talán nem is a fentiekben felsorolt „alkalmazások” összessége és összjátéka, hanem a képesség és a készség a változásra, az alkalmazkodásra és a tanulásra. Az elmúlt kétszáz évben a gazdasági és politikai kihívásokra és fenyegetésekre a kapitalizmus újra és újra érvényes válaszokat talált, amelyek eredményeképpen képes volt egy újabb sikeres fejlődési szakasz elindítására.
A 2008-ban beköszöntött válság nem az első a kapitalizmus történetében, az 1929–33-as, amely nagy gazdasági világválság néven vonult be az emberiség történelmébe, az átlagember életében súlyosabb, keservesebb következményekkel járt, mint ez a mostani. Akkor a válság csúcspontján az Egyesült Államok munkaképes lakosságának egynegyede volt munka nélkül, és a helyzet nem volt jobb a fejlett világ többi országában sem. Ám az akkor megtalált válaszok – az aktív állami gazdaságpolitika, a közmunkák, a bankrendszer feltőkésítése és szabályozása, a betétbiztosítás – évtizedekre biztosították a kapitalista piacgazdaság további fejlődését.
A mostani válság egy újabb formáció – a piacgazdaság minimális korlátozásán alapuló úgynevezett neoliberális modell – bukása, amely az 1980-as években Ronald Reagan és Margaret Thatcher kormányzása idején vette kezdetét. Ezzel a formációval nemcsak az a baj, hogy fenntarthatatlannak bizonyult, de az is, hogy sok szempontból igazságtalan volt. Ennek a következménye aztán nem csupán egy súlyos válság lett, de – ahogy az FT szerkesztői országukra olyannyira jellemző understatementtel megfogalmazzák – általánossá vált az a vélekedés is, hogy az átlagon felüli vagyonok nem feltétlenül átlagon felüli teljesítmények és érdemek eredményeképpen születtek. Ez pedig az olyan társadalmakban, amelyekben az alapvető értékek tekintetében konszenzus uralkodik, politikailag romboló és kezelhetetlen.
Mindez új kérdéseket vet fel és új kihívásokat fogalmaz meg a gazdaságpolitika tartalmát illetően, amely az 1930-as évek hasonló vitáit idézi. Az elmúlt évtizedekben ugyanis nagyjából konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy az államnak szinte semmi dolga, elég, ha a szigorú költségvetési politika révén lehetővé teszi, hogy a jegybank alacsonyan tartsa az inflációt. A válság mindezt felülírta; új válaszok kellenek a kérdésre, hogy milyen legyen az a gazdaságpolitika, amely az összadósságot nem növelve képes szelektív módon pénzt juttatni azokra a területekre, amelyek segíthetik a válságból történő kilábalást? Milyen legyen a monetáris politika, amely az infláció kézben tartásán túl képes az eddigieknél jobban megakadályozni a buborékok kialakulását, korlátozni a pénzügyi közvetítő rendszer esetenként ön- és közveszélyes anomáliáit? Milyen legyen e két terület kapcsolata, összjátéka?
Az elkövetkező években a kapitalizmusnak meg kell találnia a válaszokat ezekre a kérdésekre, és nem csupán azért, hogy újra rátaláljon az elveszett gazdasági növekedés útjára. A társadalom megrendült igazságérzetének helyreállítása épp ennyire fontos.
