Kezdjük azzal, hogy a kapitalizmus elfogadottsága országunkban soha nem volt magas. A leegyszerűsítés kockázatát vállalva, azt hiszem, ennek két fő oka lehet: egyrészt a rendszerváltást megelőző negyven évnyi szocializmus jelentős torzulásokat eredményezett a lakosság értékrendjében. Ennek egyik megnyilvánulási formája az ambivalens viszony az állam vonatkozásában: az átlagos magyar egyfelől elvárja az állami gondoskodást és védelmet, másfelől vonakodik eleget tenni az állammal szembeni kötelezettségeinek. Ugyanez érhető tetten abban is, hogy az öngondoskodás, mint érték, nem élvez túlzottan nagy megbecsülést.
A második ok azzal függhet össze, ahogy a kapitalizmus az elmúlt húsz évben megvalósult nálunk. A piacgazdaságra történő áttérés nagy árat követelt a lakosságtól, jelentős társadalmi rétegek – az értelmiség, a középosztály, cigányság – szenvedtek el súlyos anyagi és erkölcsi veszteségeket. Ez a veszteség nagyobbrészt talán nem is volt megspórolható. Ám az átmenet nagyjából a 90-es évek közepére befejeződött és a helyzet azóta sem javult, inkább romlott.
A politikai elit végzetes megosztottsága, a korrupció, az újonnan létrehozott politikai-társadalmi intézményrendszer diszfunkciói, a gazdaságpolitika egymást követő vargabetűi és a folyamatos válságérzet mind azt eredményezték, hogy a lakosságban erősödött a kapitalizmus elutasítása.
Pedig éppenséggel lenne mit értékelni. A kapitalizmus a politikai szabadságjogokon túl a lakosság mindenapos életkörülményeiben is rengeteg kedvező változást hozott. Ma már csak az idősebb nemzedékek tagjai emlékeznek arra a kínszenvedésre, amit egy vonalas telefon megszerzése jelentett „az átkosban”, a devizakiutalások rendszerére, az importkorlátozásokra, az autóvásárlások körüli mizériára. A számítógép, a mobiltelefon, az internet immáron trivialitás, ám 1990 előtt jóformán lehetetlen volt elfogadható teljesítményű személyi számítógéphez jutni, a nagyvállalatokat és szervezeteket kiszolgáló nagy rendszerekről nem is beszélve.
És most nyakunkon a globális válság is, ami érthető módon összekapcsolódik a kapitalizmus magyarországi kudarcával, jóllehet a kétféle halmaz korántsem azonos. Így aztán széles körben terjednek idehaza is a kapitalizmust temető nézetek; tiszteletreméltó értelmiségiek elmélkednek a kapitalizmus bukásáról és valamilyen új, posztszocialista rendszer eljöveteléről. E közben nem sok szó esik arról, hogy milyen is lesz a kapitalizmust felváltó új formáció, és ha lesz, vajon képes képes lesz-e biztosítani azokat az anyagi javakat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az ország a siker reményében vehesse fel a küzdelmet seregnyi súlyos társadalmi-gazdasági problémájával.
Számomra nem kétséges, hogy Magyarországnak szüksége van a kapitalizmusra és természetesen elfogadom, hogy nem arra, ami az elmúlt húsz évben megvalósult. Több transzparenciára, normativitásra, a piaci kudarcokat kezelő állami szerepvállalásra, bizalomra van szükség és kevesebb állami gyámkodásra, korrupcióra, nepotizmusra. Sokkal több nyugatra és sokkal kevesebb keletre.
A helyzet tehát korántsem egyszerű, hiszen még értékeléséről sem alakult ki konszenzus, nem hogy a kivezető útról. A kormány pedig mindeközben, Esterházy Péter szavaival, „növeli a káoszt”. Szép kilátások 2012-re.
