Ez így meglehetősen furcsának tűnik; végülis puszta intuíciónk alapján, akár laikusként is, ellenvethetjük, hogy, az ember sokkal összetettebb jelenség sem mint, hogy egyetlen motivációval, az önérdekkel lehetne jellemezni. Mi a helyzet a lojalitással, igazságérzettel, önzetlenséggel, segítőkészséggel, a félelemmel, szorongással és a sort szinte vég nélkül folytathatnánk, amelyek emberi mivoltunk fontos összetevői és mozgatórugói? Ki gondolhatja azt, hogy egy összetett motivációkból és érzelmekből felépített ember reggel elhagyva otthonát átlépve a gazdaságba alkalmazottként vagy vállalkozóként, egy csapásra megváltozik és egydimenziós, racionális, egoista géppé alakul át?
Természetesen szó sincs arról, hogy a klasszikus közgazdasági elmélet hívei ne lettek volna ezzel tisztában. Ám egyszerűen úgy gondolták, hogy a gazdaság működésének leírása és megmagyarázása, különösen, ha matematikai modellek segítségével történik, megengedi, hogy ezektől a motivációktól, mint lényegtelen részletkérdésektől elvonatkoztassanak.
Az igazi kérdés tehát az, hogy ezek a lelki tényezők valóban lényegtelenek-e a gazdaság működése során.
Az első kérdőjelet ezen a téren a 20. század legnagyobb hatású közgazdásza J.M. Keynes vetette fel, azaz nem is kérdezett, hanem a rá jellemző magabiztossággal a hagyományos igazságokat sutba dobva kijelentette, hogy a gazdaság szereplőiként a befektetési döntések meghozatala során nem annyira az intelligens önérdekünket, mint inkább „testünk egészséges életerejét követjük, amely a cselekvést jobban kívánja a tétlenségnél....”. Magyarán lélektanról beszélünk, azaz, ha jó a kedvünk, tele vagyunk önbizalommal, befektetünk, ha aggódunk a jövő miatt, elhalasztjuk, vagy meg sem hozzuk az ilyen döntéseket.
De mitől lesznek optimisták és bizakodóak az emberek és mitől vesztik el bizakodásukat?
Ám még mielőtt ezzel foglalkoznánk, nézzük meg, hogy mi a helyzet a rációval; valóban igaz-e, hogy döntéseinket racionális szempontok alapján hozzuk, vagy esetleg a lélektan itt is közbeszól?
Nos, úgy tűnik, a rációval is baj van. Daniel Kahneman és Amos Tversky, két izraeli-amerikai pszichológus az 1960-as évektől kezdődően szellemes kísérletek sorozatával bizonyította, hogy döntéseinkben nem feltétlenül az optimálisat választjuk, döntéseink sokkal nagyobb mértékben függnek attól, hogy milyen kontextusban hozzuk meg őket.
Nézzük az egyik ilyen szellemes kísérletet: A kutatók két lehetőség elő állították a kísérletben résztvevőket, amelyek közül választaniuk kellett:
(A) 80% eséllyel nyernek 4000 dollárt, 20% eséllyel semmit, vagy
(B) 100% eséllyel kapnak 3000 dollárt.
A résztvevők túlnyomó többsége természetesen a (B) verziót választotta, jóllehet az (A) matematika értéke (valószínűsége) magasabb 4000X80%=3200 dollár.
Ám ezt követően a tudósok megfordították a kérdést a következőképpen:
(A) 80% eséllyel veszítenek 4000 dollárt, 20% eséllyel nem vesztenek semmit vagy
(B) 100% eséllyel veszítenek 3000 dollárt
A válaszadók nagy többsége most az (A) lehetőséget választotta, jóllehet annak matematikai értéke (valószínűsége) ismét magasabb volt. Ha tehát nyereségről van szó, kockázatkerülők vagyunk, ha a veszteség elkerüléséről, akkor viszont vállaljuk a kockázatot.
A kérdés iránt érdeklődőknek ajánlom P. L. Bernstein: Szembeszállni az istenekkel c. kiváló könyvét.
E kísérletekkel aztán a tudósok lefektették a közgazdaságtan egy új ágának, a viselkedési közgazdaságtannak az alapjait, amely ötvözi a két tudomány – a közgazdaságtan és a lélektan – eszközeit a gazdaság működésének magyarázata érdekében. Kahneman munkásságáért 2002-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott (Tverski már korábban elhunyt.)
Folytatás a következő bejegyzésben.
