„A dinoszauruszok miatt” - Márquez westernjéről az író fiával beszélgettünk

Film

A harmincas évei végén járó, ígéretes forgatókönyvírónak, Gabriel García Márqueznek 1966-ban jó éve volt: ekkor mutatták be a Tiempo de morir (Ideje meghalni) című mexikói westernfilmet, melynek Carlos Fuentes és ő írta a forgatókönyvét. Az idén fél évszázados westernről az író fiát, a jó nevű filmrendezőt, Rodrigo Garcíát kérdeztük.

Magyar Narancs: Hagyományos westernnek mondaná a Tiempo de morirt?

Rodrigo García: Egy mexikói kisvárosban játszódik, majdhogy valósághű helyszínen, de persze minden western műwestern, hiszen a vadnyugat sosem létezett. Van ebben a filmben minden, ami a westernben alapvetés. Visszatérő hős, aki nem akar hős lenni, de nincs más választása: pipa. Leszámolás a múlt bűneiért: pipa. Sorsszerűség: pipa. Ami viszont egyáltalán nincs benne, az a mágikus realizmus, amivel az apámat később oly sokszor azonosították. Inkább nevezném westernbe ágyazott görög tragédiának, mint bármi másnak. Valami hasonlóhoz tért vissza apám az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikában. Az abban leírtakat ihlető gyilkosság az ötvenes években, tehát még a Tiempo de morir előtt esett. Apám persze nem volt nagy westernes, inkább Kuroszaváért és Truffaut-ért lelkesedett.

false

MN: 50 éve mutatták be a filmet. Jól öregedett?

RG: A sztori működik, súlya van, az alakítások rendben vannak. Arturo Ripstein nagyon fiatalon rendezte, azóta számos, sokkal kiforrottabb filmet készített. Szó se róla, rendezésileg kicsit fapados a film, de a főhőst játszó színész messze megelőzte a korát, mindazt, ami az idő tájt a mexikói színjátszást jellemezte. Realisztikus, a valóságban gyökerező alakítás az övé.

MN: A film főhőse 18 évet ült börtönben, az ön dédapja, Nicolás Márquez ezredes csak egyet, de mindketten gyilkosságért ültek, mert lelőtték az ellenfelüket. Aligha véletlen a párhuzam…

RG: Igen, a dédapám, azt hiszem, valóban megölt valakit, és természetesen nagyon megbánta, amit tett. Apám nem egy könyvében találni olyan figurát, aki lelőtt valakit, és ezért börtönbe csukták, vagy más módon bűnhődött. Ezt a többször felbukkanó alakot valóban az apám nagyapja ihlette. De nem ő az egyetlen figura a filmben, aki később is megjelent apám műveiben: szerepel a westernben egy ágyhoz kötött beteg, őt a Szerelem a kolera idején első oldalán láthatja viszont, ő az, aki öngyilkos lesz. De máshol is felbukkan.

Márquez & son

Márquez & son

 

MN: García Márquez maga is felbukkan egy 1964-es mexikói filmben, mely az egyik írásából született: a There Are No Thieves in This Town (Nincsenek tolvajok ebben a városban) című opusban a falusi mozi jegyszedőjeként tűnik fel. Büszke volt az alakítására?

RG: Hecc volt az egész, egy kis tréfa, semmi több. Nem hiszem, hogy apámból jó színész lett volna. Csak a saját bőrében volt hiteles, máséban aligha lett volna az.

MN: Ugyanebben a filmben Luis Buñuel is feltűnik a szereplők közt. A nagy mexikói filmrendező és az édesapja jól kijöttek egymással?

RG: Buñuel gyakran járt nálunk azokon a híres, vasárnapi családi ebédeken, melyek sosem akartak véget érni. Kamaszként én is sokszor láttam nálunk. Úgy festett, mint egy vidéki nagybácsi, valahonnan a hegyekből. Ránézésre meg nem mondta volna senki, hogy a huszadik század legnagyobb művésze ül az asztalunknál. Olyan családban nőttem fel, akikhez nem üzletemberek jártak, hanem mindenféle művészek, festők, írók, filmesek. Jó, azért néhány orvost is ismertünk. És persze politikusok is megfordultak nálunk. Főleg ellenállók és forradalmárok tartoztak a vendégkörhöz. Be-becsúszott egy-két reklámipari alak is, de ők is írók voltak, csak valamiből meg kellett élniük. A mi családunkban egyetlen vallást tiszteltek igazán: a jól elmondott jó sztoriét.

MN: Nem csak Buñuel, az apja is kísérletezett a szürrealizmussal: az eredmény egy kísérleti rövidfilm, A kék homár.

RG: Hát, igen, egy radioaktív rákról szólt. 40 éve láttam utoljára, többre én sem nagyon emlékszem.

false

MN: García Márquez filmkritikusként kezdte, meglehetősen Hollywood-ellenes kritikusként. Ön Amerikában dolgozik, nagy sztárokkal (például Ewan McGregorral, Glenn Close-zal, Anne Hathaway-jel - a szerk.) forgat: ez nem okozott feszültséget önök közt?

RG: Nem Hollywoodot utálta, csak a hollywoodi szemetet. A stúdiók lelketlen termékeit. Mindig is rajongott az amerikai filmekért. A Jurassic Park ügyében össze is különböztünk. Én nem szerettem, apám viszont imádta. De hát, miért? – kérdeztem. Mire ő: már hogyne szeretném, amikor dinoszauruszokat láthatok benne. A dinoszauruszok miatt szerette.

MN: Bergman nagy kedvence a Die Hard volt.

RG: Bergman sosem rendezte volna meg a Die Hardot, eszébe sem jutott volna, nem is tudta, hogy kell ilyet csinálni, de ettől még élvezhette nézőként. Tudja, mi volt Buñuel kedvence? Kubrick első világháborús filmje, A dicsőség ösvényei. Egy film az emberi méltóságról, a hősiességről. Ki gondolta volna, hogy pont ez a szíve csücske?

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.