Magyar Narancs: Hagyományos westernnek mondaná a Tiempo de morirt?
Rodrigo García: Egy mexikói kisvárosban játszódik, majdhogy valósághű helyszínen, de persze minden western műwestern, hiszen a vadnyugat sosem létezett. Van ebben a filmben minden, ami a westernben alapvetés. Visszatérő hős, aki nem akar hős lenni, de nincs más választása: pipa. Leszámolás a múlt bűneiért: pipa. Sorsszerűség: pipa. Ami viszont egyáltalán nincs benne, az a mágikus realizmus, amivel az apámat később oly sokszor azonosították. Inkább nevezném westernbe ágyazott görög tragédiának, mint bármi másnak. Valami hasonlóhoz tért vissza apám az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában. Az abban leírtakat ihlető gyilkosság az ötvenes években, tehát még a Tiempo de morir előtt esett. Apám persze nem volt nagy westernes, inkább Kuroszaváért és Truffaut-ért lelkesedett.
| ||
MN: 50 éve mutatták be a filmet. Jól öregedett?
RG: A sztori működik, súlya van, az alakítások rendben vannak. Arturo Ripstein nagyon fiatalon rendezte, azóta számos, sokkal kiforrottabb filmet készített. Szó se róla, rendezésileg kicsit fapados a film, de a főhőst játszó színész messze megelőzte a korát, mindazt, ami az idő tájt a mexikói színjátszást jellemezte. Realisztikus, a valóságban gyökerező alakítás az övé.
MN: A film főhőse 18 évet ült börtönben, az ön dédapja, Nicolás Márquez ezredes csak egyet, de mindketten gyilkosságért ültek, mert lelőtték az ellenfelüket. Aligha véletlen a párhuzam…
RG: Igen, a dédapám, azt hiszem, valóban megölt valakit, és természetesen nagyon megbánta, amit tett. Apám nem egy könyvében találni olyan figurát, aki lelőtt valakit, és ezért börtönbe csukták, vagy más módon bűnhődött. Ezt a többször felbukkanó alakot valóban az apám nagyapja ihlette. De nem ő az egyetlen figura a filmben, aki később is megjelent apám műveiben: szerepel a westernben egy ágyhoz kötött beteg, őt a Szerelem a kolera idején első oldalán láthatja viszont, ő az, aki öngyilkos lesz. De máshol is felbukkan.
| ||
MN: García Márquez maga is felbukkan egy 1964-es mexikói filmben, mely az egyik írásából született: a There Are No Thieves in This Town (Nincsenek tolvajok ebben a városban) című opusban a falusi mozi jegyszedőjeként tűnik fel. Büszke volt az alakítására?
RG: Hecc volt az egész, egy kis tréfa, semmi több. Nem hiszem, hogy apámból jó színész lett volna. Csak a saját bőrében volt hiteles, máséban aligha lett volna az.
MN: Ugyanebben a filmben Luis Buñuel is feltűnik a szereplők közt. A nagy mexikói filmrendező és az édesapja jól kijöttek egymással?
RG: Buñuel gyakran járt nálunk azokon a híres, vasárnapi családi ebédeken, melyek sosem akartak véget érni. Kamaszként én is sokszor láttam nálunk. Úgy festett, mint egy vidéki nagybácsi, valahonnan a hegyekből. Ránézésre meg nem mondta volna senki, hogy a huszadik század legnagyobb művésze ül az asztalunknál. Olyan családban nőttem fel, akikhez nem üzletemberek jártak, hanem mindenféle művészek, festők, írók, filmesek. Jó, azért néhány orvost is ismertünk. És persze politikusok is megfordultak nálunk. Főleg ellenállók és forradalmárok tartoztak a vendégkörhöz. Be-becsúszott egy-két reklámipari alak is, de ők is írók voltak, csak valamiből meg kellett élniük. A mi családunkban egyetlen vallást tiszteltek igazán: a jól elmondott jó sztoriét.
MN: Nem csak Buñuel, az apja is kísérletezett a szürrealizmussal: az eredmény egy kísérleti rövidfilm, A kék homár.
RG: Hát, igen, egy radioaktív rákról szólt. 40 éve láttam utoljára, többre én sem nagyon emlékszem.
| ||
MN: García Márquez filmkritikusként kezdte, meglehetősen Hollywood-ellenes kritikusként. Ön Amerikában dolgozik, nagy sztárokkal (például Ewan McGregorral, Glenn Close-zal, Anne Hathaway-jel - a szerk.) forgat: ez nem okozott feszültséget önök közt?
RG: Nem Hollywoodot utálta, csak a hollywoodi szemetet. A stúdiók lelketlen termékeit. Mindig is rajongott az amerikai filmekért. A Jurassic Park ügyében össze is különböztünk. Én nem szerettem, apám viszont imádta. De hát, miért? – kérdeztem. Mire ő: már hogyne szeretném, amikor dinoszauruszokat láthatok benne. A dinoszauruszok miatt szerette.
MN: Bergman nagy kedvence a Die Hard volt.
RG: Bergman sosem rendezte volna meg a Die Hardot, eszébe sem jutott volna, nem is tudta, hogy kell ilyet csinálni, de ettől még élvezhette nézőként. Tudja, mi volt Buñuel kedvence? Kubrick első világháborús filmje, A dicsőség ösvényei. Egy film az emberi méltóságról, a hősiességről. Ki gondolta volna, hogy pont ez a szíve csücske?
