Most, amikor mindenkinek nyilvánvaló lett, hogy országunk sikert sikerre halmozott az elmúlt időszakban, és a jövőben is halmozni fog majd (mint Tóték a dobozokat), az élet eme szinte tékozlóan szorgalmas és kötelezően kelletlen másodperceiben úgy vélhetjük tehát, könnyű a dolga a Propaganda stábjának, mert hiszen egy ilyen több mint sikerorientált nemzet minden egyede alkalmasnak tűnhet arra, hogy bemutattassék, és aki még nem eléggé elhivatott vagy tehetséges, hát az sokkal elhivatottabb és sokkal tehetségesebb legyen, sikerre víve álmát és alakját, és így a mai magyar társadalmunk valóságává legyék. Ám ismeretlen okoknál fogva van magyar több, aki tart a sikertől, sérülékenységre meg huzalomra hivatkozik. Elkél tehát a Propaganda! A Tv2 kulturális magazinja arra vállalkozik, hogy úgymond párhuzamos portréiban minden látszat ellenére brutális csöndességgel (azaz fülsértő és elkápráztató intimitások és magasztalások kerülésével) áruljon el a lehető legtöbbet arról a valakiről, aki sikeresnek tudhatja magát. Más szóval, bíznak az egyén autonómiájában, és abban is, hogy nem mindenki hülyül el attól, mert valami bejött neki (az életben).
Szokásunktól eltérően mindjárt az elején kijelentjük, hogy el vagyunk ámulva, pazar és ritka professzionális magazin a Propaganda, ahogy régebbi műsorfolyamai, a tavasz hozta epizódok is etalonok, példaértékűek (na, mennyire el vagyunk ragadtatva, látszik szóhasználatunkon) lehetnek a magyar média efféle filmkészítői gyakorlatában. Olyan falrengető elemi részecskékre bukkanhatunk munkáik láttán, mint ízlés és úgynevezett szakmai minimum. A helyszínek, a beállítások, a műsorvezető mimikája nem hagyja feledni, hogy a világ abszurd színházának kulisszái között mozgunk, ennek középkori és underground hagyományai vannak, miközben meg - és itt van a kutya elásva - valami nagyon egyszerű, nagyon nézhetően eleven műsor kerül ki kezeik közül. Ebben a műfajban az arányérzék kisebb csodája, ami történik. Mert úgy hagyja az embereket, ahogy vannak, egyedül azzal, mit tudnak, és azzal, mit nem. Manapság magyarhonian torz viccelődésnek tűnik még egy egyszerű nyilatkozat is, a közvetítése és kommentálása is, egy riportműsorról vagy portréról nem beszélve. Az ellenállás perverzitása, amit a Propagandától elvártunk, hiszen ideje ismerjük, egyszerre exkluzív és pöcs, ott a pop (cirkuszi humorral elegy) kispolgári nyomulása, ám azonban demolesztáló! Se csótány, se hős az illető, nem is "furcsa", "érdekes", "helyes" ember az, akire ők kíváncsiak. Már úgy, ahogy. És ez is telitalálat. Pont annyira mennek közel az "alanyhoz", mint amennyire az intelligens vagy ilyesmi, nem tolakodók. Till Attila néha áll, mint egy hülyegyerek, másodpercekre lélegzete is kihagyni látszik, hogy aztán megint levegőt kapkodva kérdést tegyen föl, vagy egyszerűen odébbálljon, a helyzetből kilépve valami érdektelentől újfent célra tart (és miliőt fest közben). Harlequinként kíséri emberét, és őket a kamera; az operatőr úgy dolgozik, hogy jelenetei és képei szinte mindenre megfelelők lehetnek, mármint klip is és lassú installáció is és így tovább; a szerkesztők, vágók a két portréfilmet motivikusan váltakozó kisebb intervallumokként hozzák.
A Propaganda olyan személyiségeket párosít, akik közül az egyik neve ismert az úgynevezett közéletben, a másik pedig a szűkebb szakmai területén, kevésbé ismerten "alkot", "hírnévvel mit sem törődve". Amikor először felkaptuk a fejünk, hogy valami itt állatira megvan, az a Fliegauf Bence-Sebestyén Katalin páros volt, azontúl, hogy rendben van, valami különös áhítatfélét éreztünk, nem igazán tudtunk mit kezdeni vele; gondoltuk, akkor megnézzük a következő Propagandát, Palvin Barbara topmodell és Balogh Levente üzletember volt, s most a héten Caramel és Virányi Zsófia farkaskutató etológus. Szóval ennyit a siker egyénre gyakorolt hatásának közönségesen ártalmatlan voltáról egyelőre. Nézzük tovább. Valami nagyon megfontoltat (akár bölcsességet) állít a Propaganda a siker effajta természetábrázolásával.
Tv2, július 5.
