Nekem A konvojban tűnt fel, nagy király volt, Mocsok Lyle, a megyei seriff valahonnan Arizonából vagy Új-Mexikóból, aki nem felejt; ez csak az akkoriban megszokott kétéves késéssel érkezett el hozzánk, 79-ben. Aztán Terence Hill oldalán tűnt fel a rémesSzuperzsaruban, de az igazi filmjei csak aztán jöttek. A Marty előtt egy évvel készült Johnny Guitart például azért szedte elő a Filmmúzeum a nyolcvanas évek közepén-második felében, mert a 83-ban bemutatott (egyébként 80-as) Villanás a víz felettnek olyan jó volt a kritikai visszhangja, hogy érdekes lett, ki is az a Nicholas Ray, játszották tőle a Haragban a világgalt is akkor, de azzal elkanyarodnánk a halottól. Szóval Ernest Borgnine mindig nagy késéssel érkezett: másik (az egyik a Konvoj), Sam Peckinpah-val forgatott filmje, A vad banda 1969-ben készült, és 1986-ban mutatták be Magyarországon. A piszkos tizenkettőugyanennyit várt (1967/1984); persze egy komcsi ország újszülöttjének a régi viccek is újak, de tudunk olyat is mondani, amiről már messzire szaglott, hogy lejárt szavatossági idővel fut be: az 1972-es Poszeidon-katasztrófáról csak 1986-ban szereztünk tudomást. Szóval nálunk a nyolcvanas évek volt az ő nagy korszaka: összetéveszthetetlen jellemszínész, Amerika-képünk egyik mozdíthatatlan csücske; két fölső-középső foga közt Gumikacsa megfordult a kamionjával. Utána már mi is csak legendaként tekintettünk rá - úgy is jó volt nézni. "Újabban gyakran hívnak ikonnak" - mondta öt éve a Narancsnak. Viszlát, öreg, megyünk tévézni.
Pénteken (13-án) a Duna 22.35-kor levetíti az elmúlt húsz év magyar filmkészítésének egyik eszmei és gyakorlati alapvetését, Fehér György Szürkület című filmjét. Mondhatnánk, hogy a Szürkülettől (valójában a Kárhozattól) A torinói lóig feszül az a horizont, amit a magyar film a Stalker (1979) utáni filmvilágból belátott. A magam részéről már tíz óta a Cinemaxon nézem a Fekete tükör című, horrorba hajló brit tévésorozat első részét, mert a brit sorozatokat szerfelett csipázom. Ebben meg játszik a kedvencem is, Jodie Whittaker.
Szombaton Fernandellel ebédelünk a ViaSat3-on: Don Camillo és a tiszteletre méltó Peppone 1955-ből szalajtott társaságában. Ha jól látom, a műnek volt egy előzménye, az 1952-es Don Camillo kis világa, meg egy utózmánya, a Don Camillo Monsignore... de nem túlságosan. Pepponét mindegyikben Gino Cervi adta - a hét Cervi fivér (azok olyanok Puccinitől, mint a Marx testvérek, különösen Charlie). Délután négykor jön a Dunára a gonosz törpe - szerencsére nem aTrónok harcából, hanem Jean Cocteau Örök visszatéréséből (1943) -, hogy jól alákeverjen Jean Marais és Madeleine Sologne szerelmének. Ezen csak egy újabb kortárs brit tévésorozat segíthet: este Sherlock az m1-en - erről beljebb bővebben is harangozunk.
Vasárnap semmi, hacsak valaki nem akarja tizedszer megnézni az Erik, a vikinget. Az RTL klub adja fél öt után.
Hétfőn este jön a Dunára a már adresszált (és itt is nagyra tartott) Fehér György munkásságának másik mozifilmje, a Szenvedély, 1997-ből. Nos, e mű bizonyítandó, hogy távolról sem véletlenül csente el Bergman címét (nélküle ugye nincs tévéhét), újrameséli A postás mindig kétszer csenget történetét, bár ettől még lehetne jó film is. Nyilván szentségtörés, de nem az, inkább rossz.
Kedden múlt heti felszólításunkra a Duna hozza este fél tíz utáni kezdéssel a Tűz van, babám!-at.
Szerdán, hogy ne maradjunk igazi Bergman nélkül, az m2-n Csend lesz, tíztől. S lesz ám igazi Sherlock is: Holmes és a primadonna Christopher Lee-vel, fél hat után a film+-on.
Csütörtökön Volt egyszer egy vadnyugat a Cinemaxon este kilenckor. Lőjenek ki önök is egy tévét!
