Tévésorozat

Maradjanak velünk!

Aaron Sorkin: Híradósok

  • - borz -
  • 2012. augusztus 12.

Film

Will McAvoy a csúcsidős híradó rutinos és elfásult műsorvezetője egy kertévénél. Politikai nézeteit titkolja, oly elfogulatlan, akár egy sarokba támasztott seprű, mígnem egy kerekasztal résztvevőjeként elszakad nála a cérna, és előrukkol a farbával. Kitör a botrány, sürgősen szabadságra küldik. Arra tér vissza, hogy a producere lelépett a 10 órás híradó ifjú titánjával, és a stáb nagyobbik részét is magával vitte. A látszat ellenére hősünk mégsem kerül lapátra, mert közvetlen felettesének, a hírosztály nagy fehér főnökének tervei vannak vele: '68-as nosztalgiáitól vezettetve a tudatos választópolgár tájékoztatását tűzi ki célul a silány infotainment helyett.

Híradósokat - és ezzel szinte mindent elmondtam - Aaron Sorkin jegyzi. Az elnök emberei és az Egy becsületbeli ügy alkotója ezúttal is kiteszi a placcra liberális demokrata elkötelezettségét és ethoszát, ami hol hatásos és rokonszenves, hol idegesítő és kontraproduktív. Ahogy a hét évadot megélt, számos emlékezetes epizóddal (és nem egy kínosan didaktikus szónoklattal) tüntető West Wingben (Az elnök emberei) a világ legelső hatalmi központjának kulisszái mögött terelgettek minket kedvesen, de határozottan, úgy kapunk most kiképzést egy New York-i hírstúdión keresztül a negyedik hatalmi ág tárgyában. Sorkin munkáitól soha nem volt idegen a jó értelemben vett ismeretterjesztés, így joggal remélhetjük, hogy az előttünk álló minimum két évad során legalább annyit tanulunk az amerikai sajtó működéséről, különös tekintettel a kábeltelevízióra, mint Az elnök embereiben a hatalmi ágak szétválasztásáról, fékekkel és ellensúlyokkal együtt, a választási rendszerről, az igazságszolgáltatás függetlenségének garanciáiról, a szakpolitikákról és a kompromisszumok felettébb üdvös voltáról.


 

Ha kibírjuk. Az első néhány epizód alapján ugyanis az a benyomásom, mintha itt rossz kompromisszumot kötöttek volna, melynek folyományaként kétféle szériát próbálnának összegyúrni. A szereplők szakmai és magánéletét oly pedánsan választják el egymástól, mint államot és egyházat egy mintademokráciában. Van egyfelől a "felnőtt-tartalom", majd kimondva-kimondatlan arra kérik a nézőket, hogy maradjanak velünk: ekkor a híradóban a reklám jön, a Híradósokban meg a hősök szívzűrjei, kábé egy napi szappan színvonalán. Legkönnyebben úgy képzelhetjük el a váltást, mintha egy családtagunk elragadná tőlünk a távkapcsolót, miközben mi a Drótot nézzük, és átváltana a Barátok köztre. Az ilyen nagy ugrások jó mélyen aláásnak a jellemábrázolásnak is: a nagy munkával kidolgozott izgalmas, tehetséges, szuperintelligens figurák egyik pillanatról a másikra változnak át egy bulvármagazin lapjaiból kivágott, csökkentett értelmű lénnyé, majd minden átmenet nélkül vissza. Ezt bosszantó, de nem nehéz követni. Szemben a hosszú tirádákkal és feleselős párbeszédekkel, amelyek olyan gyorstüzeléssel mennek, mintha azon az alapon castingoltak volna, hogy ki tud egy perc alatt több szótagot elhadarni.

És akkor a színészekről. A prímet Will McAvoyként Jeff Daniels viszi; régi partnerét, új producerét a brit Emily Mortimer adja. Erős mezőny támogatja őket, benne a Gettómilliomos-címszereplő Dev Patel vagy az öreg motoros Sam Waterston, és nem is olyan nagyon bennfentes tréfaként Jane Fonda mint a médiavállalat nagymogulja.

Július 30-tól az HBO műsorán


Figyelmébe ajánljuk

A fejünkre nőttek

Az incel kifejezés (involuntary celibates, önkéntes cölibátus) má­ra köznevesült (lásd még: Karen, woke, simp); egyszerre szitokszó, internetes szleng és a férfiak egy csoportjának jelölése.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.

Újabb menekülő kelet-európai politikus keres búvóhelyet Orbánnál

  • Domány András
Budapestről üzent Donald Tusk lengyel miniszterelnöknek a Kaczyński-kormányok volt igazságügyi minisztere: nem kaptok el! Zbigniew Ziobrót 180 millió złoty, vagyis 17 milliárd forintnyi költségvetési pénz szabálytalan elköltése miatt keresik a lengyel hatóságok. Ki ez az ember, és hogyan taszította káoszba hazája igazságszolgáltatását?