Tévésorozat

Maradjanak velünk!

Aaron Sorkin: Híradósok

  • - borz -
  • 2012. augusztus 12.

Film

Will McAvoy a csúcsidős híradó rutinos és elfásult műsorvezetője egy kertévénél. Politikai nézeteit titkolja, oly elfogulatlan, akár egy sarokba támasztott seprű, mígnem egy kerekasztal résztvevőjeként elszakad nála a cérna, és előrukkol a farbával. Kitör a botrány, sürgősen szabadságra küldik. Arra tér vissza, hogy a producere lelépett a 10 órás híradó ifjú titánjával, és a stáb nagyobbik részét is magával vitte. A látszat ellenére hősünk mégsem kerül lapátra, mert közvetlen felettesének, a hírosztály nagy fehér főnökének tervei vannak vele: '68-as nosztalgiáitól vezettetve a tudatos választópolgár tájékoztatását tűzi ki célul a silány infotainment helyett.

Híradósokat - és ezzel szinte mindent elmondtam - Aaron Sorkin jegyzi. Az elnök emberei és az Egy becsületbeli ügy alkotója ezúttal is kiteszi a placcra liberális demokrata elkötelezettségét és ethoszát, ami hol hatásos és rokonszenves, hol idegesítő és kontraproduktív. Ahogy a hét évadot megélt, számos emlékezetes epizóddal (és nem egy kínosan didaktikus szónoklattal) tüntető West Wingben (Az elnök emberei) a világ legelső hatalmi központjának kulisszái mögött terelgettek minket kedvesen, de határozottan, úgy kapunk most kiképzést egy New York-i hírstúdión keresztül a negyedik hatalmi ág tárgyában. Sorkin munkáitól soha nem volt idegen a jó értelemben vett ismeretterjesztés, így joggal remélhetjük, hogy az előttünk álló minimum két évad során legalább annyit tanulunk az amerikai sajtó működéséről, különös tekintettel a kábeltelevízióra, mint Az elnök embereiben a hatalmi ágak szétválasztásáról, fékekkel és ellensúlyokkal együtt, a választási rendszerről, az igazságszolgáltatás függetlenségének garanciáiról, a szakpolitikákról és a kompromisszumok felettébb üdvös voltáról.


 

Ha kibírjuk. Az első néhány epizód alapján ugyanis az a benyomásom, mintha itt rossz kompromisszumot kötöttek volna, melynek folyományaként kétféle szériát próbálnának összegyúrni. A szereplők szakmai és magánéletét oly pedánsan választják el egymástól, mint államot és egyházat egy mintademokráciában. Van egyfelől a "felnőtt-tartalom", majd kimondva-kimondatlan arra kérik a nézőket, hogy maradjanak velünk: ekkor a híradóban a reklám jön, a Híradósokban meg a hősök szívzűrjei, kábé egy napi szappan színvonalán. Legkönnyebben úgy képzelhetjük el a váltást, mintha egy családtagunk elragadná tőlünk a távkapcsolót, miközben mi a Drótot nézzük, és átváltana a Barátok köztre. Az ilyen nagy ugrások jó mélyen aláásnak a jellemábrázolásnak is: a nagy munkával kidolgozott izgalmas, tehetséges, szuperintelligens figurák egyik pillanatról a másikra változnak át egy bulvármagazin lapjaiból kivágott, csökkentett értelmű lénnyé, majd minden átmenet nélkül vissza. Ezt bosszantó, de nem nehéz követni. Szemben a hosszú tirádákkal és feleselős párbeszédekkel, amelyek olyan gyorstüzeléssel mennek, mintha azon az alapon castingoltak volna, hogy ki tud egy perc alatt több szótagot elhadarni.

És akkor a színészekről. A prímet Will McAvoyként Jeff Daniels viszi; régi partnerét, új producerét a brit Emily Mortimer adja. Erős mezőny támogatja őket, benne a Gettómilliomos-címszereplő Dev Patel vagy az öreg motoros Sam Waterston, és nem is olyan nagyon bennfentes tréfaként Jane Fonda mint a médiavállalat nagymogulja.

Július 30-tól az HBO műsorán


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.