Film

Lizáról, az új kutyáról, bikákról és hangyalépésről is beszélgettünk a Liza, a rókatündér című film főszereplőjével, a Magyar Színház Jászai-díjas színésznőjével.

Három Golden Globe-jelöléséből két díjat szerzett a Terápia kiagyalójának új amerikai sorozata, a házasságtörést új megvilágításba helyező The Affair. Az izraeli show-runnert Tel-Avivban értük utol telefonon.

„Én nem szeretkezem, én baszok. Durván” – mondja a hős, és mi eltűnődünk itt egy kicsinyt, hogy ez vajon tényleg okés-e. Nem filmkritika, de A szürke ötven árnyalatáról is szól.

Amikor Sztupa és Troché kiültek a Batthyány térre, annak tényleg volt némi öregszaga. A rakpartot leválasztó kőkorláton lógázták ugyan a lábukat, mint a fiatalok, de Sztupa például mindig hozott magával egy ülőpárnát, olyan kis laposat, hogy föl ne fázzon, vagy kényelmesebben üljön, s Troché is valami rettenetes viharkabátban érkezett, még nyáron is. Tényleg, mint két öregapám, mondogatta Ómafa.

Van az a szigorúan üzleti céllal létrejött, komoly életműveken élősködő stupid tárlatfajta, amikor 3D-ben bocsátják közszemlére ismert festők képeinek reprodukcióit. Errefelé legutóbb Van Gogh műveit fokozta le ízléstelen diaporámává egy gátlástalan befektető.

Mára módfelett cool dologgá váltak az Asperger-szindróma és az autisztikus spektrumzavar egyéb formái. Lisbeth Salander (A tetovált lány), Sheldon Cooper (Big Bang Theory), Saga Norén (A híd), Sherlock mind zse­niális szakemberként és izoláltságukban is karakán rebellisként ábrázolt figurák, éppen csak az állapotukkal járó hátulütők nem kerülnek mindig előtérbe.

Múzeumi tárlatvezetést ígér a mozivásznon Marco Pianigiani dokumen­tum­filmje. Az extra minőség mellett a naiv néző azt hiheti, hogy a több mint kétezer éves múltra visszatekintő, őrületesen sok kincset magába foglaló gyűjtemény megismerését jelenti mindez. De korántsem erről van szó.

Egy kicsit minden társadalom szeretné a kiskorúakat valami „értelmes”, „kézzelfogható produktumokat létrehozó”, a köznyelvben például „mérnökinek” nevezett szakmák felé terelni.

Biztosan van egy olyan mondás, hogy aki egyszer szuperhőst játszott Hollywoodban, az ne akarjon Raymond Carver-adaptációt rendezni a Broadwayn, főleg ne úgy, hogy közben egy­kori szuperhősénje (Birdman) beszél hozzá, dörgedelmes rosszallással.

Amikor Sztupa és Troché ittak, akkor ott egyfelől íva volt, másfelől azért mégis adtak a látszatokra is. Nem, nem azt állítjuk, hogy Troché (mert Sztupánál ugye ez fel sem merül) eltartotta volna mondjuk a kisujját a borospohártól, de például jól tudták, hogy mit miből kell inni. Végső soron mindent vederből, vagyis vederszám, de amire eljutottak odáig, csakis decens poharakat csapdostak a falhoz vagy a padlózatra.

Népnemzeti bál csúcsán kapatos honfi a színpadra perdül, hogy trágár zsidóviccekkel szórakoztassa az egybegyűlteket. Érintett ifjú hölgy hangosan protestál, de a honfi egyszerűen kidobja. Fizikailag. Csakhogy megtetszik neki a karakán csajszi feneke, annak meg a fiú bamba képe – s máris szerelembe torkollik a dulakodás. Életszerű, nem?

Az Úr 2014. esztendejében, Ridley Scott korában, az effektekkel és morális problémákkal viaskodó főhőssel sújtott kosztümös kalandfilmek idején hajlamosak vagyunk elfeledkezni a műfaj másod- és harmadvonaláról, ahol a történelmi hitelességről és a nézői élményt, ha sablonosan is, de azért kiszolgálni igyekvő forgatókönyvről, produceri kontrollról csak hallomásból értesültek.

Patrick Alexander (vagy ahogy magát a film elején nevezi: Sándor Patrik) arról beszél, milyen magyarnak lenni. Amolyan megállapodni képtelen utazóként a világ számos szegletében járt már, valamiért mégis Magyarországon lelt otthonra.