Film

A magányos dzsesszdobos

Alejandro González Iñárritu: Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

  • - kg -
  • 2015. február 15.

Film

Biztosan van egy olyan mondás, hogy aki egyszer szuperhőst játszott Hollywoodban, az ne akarjon Raymond Carver-adaptációt rendezni a Broadwayn, főleg ne úgy, hogy közben egy­kori szuperhősénje (Birdman) beszél hozzá, dörgedelmes rosszallással.

Van egy másik mondás, ez is szuperhőstől (Murphy) származik; úgy hangzik, hogy ami elromolhat, az el is romlik, és ha ezt a két igazságot összetesszük, máris megkapjuk az új Iñárritu-film (nem dráma, komédia!) lényegi mondandóját. Még jó, hogy a lényegi mondandó hamar belevész a nagy kulisszák mögötti jövés-menésbe, a premierhez vezető utolsó napok hajmeresztő őrületébe. Business as usual, ahogy mondani szokás, show-business as usual. A főripacsot fejen találja egy zuhanó reflektor, a beugró nagy tehetség, de élesben akar dugni a színpadon, a rendező lánya elvonós és kikapós, a producer beszari és fontoskodó, a dívák díváskodnak, a volt feleség anyáskodik, a kritikus gyilkos kedvű, az újság­írók pedig hol Roland Barthes-idézetekkel jönnek, hol ennél is mélyebb dolgokkal; egyikük azt firtatja, fecskendezte-e magát hősünk malacbébi spermájával (életszerű újságírói kérdés, tényleg). Aki sosem járt a kulisszák mögött, kábé az is így képzelheti, mi zajlik az öltözők földjén: hátul a műszak molyol, elöl

a legmagasabb készültségbe kapcsolnak az egók, business as usual. Egetverő újdonsággal Iñárritu sem gazdagítja a színházi/színészi hátsó fertályokról meglévő tudásunkat, ami viszont saját leleménye a full drámázást immár passénak tartó auteurnak, az egy magányos dzsesszdobos, akit – mint Kinder-tojásba a szuvenírt – valahová e nyüzsgő bagázs mélyére rejtett a rendező. Az ő dobszólójához igazított Iñárritu minden mozgást, mindazt a temérdek, hosszú snittben elkövetett jövés-menést, idegrángást és kreatív gyötrődést, ami a filmjét (nem dráma, komédia!) kiteszi. Minek ide mélyebb értelem, amikor a porondmester oly jó ütemre mozgatja a bolhacirkuszt, hogy az egész trip valami jó kis lilás, tét nélküli, szalonszürreális lebegésben telik. A főszínészek ráadásul egy kicsit önmagukat is játsszák: Michael Keaton a maszkos szuperhősből lett kétségbeesett Broadway-szüzet, Edward Norton pedig az összeférhetetlen, kanos tehetséget. Keatont épp most találta fejen egy Glóbusz (Arany), viszontlátásra az Oscaron.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter szupersztár

Napok alatt tökéletesen összeállt a Tisza Párt által koordinált zarándokút, Magyar Péter speciális országjárás keretében gyalogol el Budapestről Nagyváradra. De miért nem a sajtószabadsággal foglalkozik? Elmondta.

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.