Van egy másik mondás, ez is szuperhőstől (Murphy) származik; úgy hangzik, hogy ami elromolhat, az el is romlik, és ha ezt a két igazságot összetesszük, máris megkapjuk az új Iñárritu-film (nem dráma, komédia!) lényegi mondandóját. Még jó, hogy a lényegi mondandó hamar belevész a nagy kulisszák mögötti jövés-menésbe, a premierhez vezető utolsó napok hajmeresztő őrületébe. Business as usual, ahogy mondani szokás, show-business as usual. A főripacsot fejen találja egy zuhanó reflektor, a beugró nagy tehetség, de élesben akar dugni a színpadon, a rendező lánya elvonós és kikapós, a producer beszari és fontoskodó, a dívák díváskodnak, a volt feleség anyáskodik, a kritikus gyilkos kedvű, az újságírók pedig hol Roland Barthes-idézetekkel jönnek, hol ennél is mélyebb dolgokkal; egyikük azt firtatja, fecskendezte-e magát hősünk malacbébi spermájával (életszerű újságírói kérdés, tényleg). Aki sosem járt a kulisszák mögött, kábé az is így képzelheti, mi zajlik az öltözők földjén: hátul a műszak molyol, elöl
a legmagasabb készültségbe kapcsolnak az egók, business as usual. Egetverő újdonsággal Iñárritu sem gazdagítja a színházi/színészi hátsó fertályokról meglévő tudásunkat, ami viszont saját leleménye a full drámázást immár passénak tartó auteurnak, az egy magányos dzsesszdobos, akit – mint Kinder-tojásba a szuvenírt – valahová e nyüzsgő bagázs mélyére rejtett a rendező. Az ő dobszólójához igazított Iñárritu minden mozgást, mindazt a temérdek, hosszú snittben elkövetett jövés-menést, idegrángást és kreatív gyötrődést, ami a filmjét (nem dráma, komédia!) kiteszi. Minek ide mélyebb értelem, amikor a porondmester oly jó ütemre mozgatja a bolhacirkuszt, hogy az egész trip valami jó kis lilás, tét nélküli, szalonszürreális lebegésben telik. A főszínészek ráadásul egy kicsit önmagukat is játsszák: Michael Keaton a maszkos szuperhősből lett kétségbeesett Broadway-szüzet, Edward Norton pedig az összeférhetetlen, kanos tehetséget. Keatont épp most találta fejen egy Glóbusz (Arany), viszontlátásra az Oscaron.
Az InterCom bemutatója
