Film

A magányos dzsesszdobos

Alejandro González Iñárritu: Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

  • - kg -
  • 2015. február 15.

Film

Biztosan van egy olyan mondás, hogy aki egyszer szuperhőst játszott Hollywoodban, az ne akarjon Raymond Carver-adaptációt rendezni a Broadwayn, főleg ne úgy, hogy közben egy­kori szuperhősénje (Birdman) beszél hozzá, dörgedelmes rosszallással.

Van egy másik mondás, ez is szuperhőstől (Murphy) származik; úgy hangzik, hogy ami elromolhat, az el is romlik, és ha ezt a két igazságot összetesszük, máris megkapjuk az új Iñárritu-film (nem dráma, komédia!) lényegi mondandóját. Még jó, hogy a lényegi mondandó hamar belevész a nagy kulisszák mögötti jövés-menésbe, a premierhez vezető utolsó napok hajmeresztő őrületébe. Business as usual, ahogy mondani szokás, show-business as usual. A főripacsot fejen találja egy zuhanó reflektor, a beugró nagy tehetség, de élesben akar dugni a színpadon, a rendező lánya elvonós és kikapós, a producer beszari és fontoskodó, a dívák díváskodnak, a volt feleség anyáskodik, a kritikus gyilkos kedvű, az újság­írók pedig hol Roland Barthes-idézetekkel jönnek, hol ennél is mélyebb dolgokkal; egyikük azt firtatja, fecskendezte-e magát hősünk malacbébi spermájával (életszerű újságírói kérdés, tényleg). Aki sosem járt a kulisszák mögött, kábé az is így képzelheti, mi zajlik az öltözők földjén: hátul a műszak molyol, elöl

a legmagasabb készültségbe kapcsolnak az egók, business as usual. Egetverő újdonsággal Iñárritu sem gazdagítja a színházi/színészi hátsó fertályokról meglévő tudásunkat, ami viszont saját leleménye a full drámázást immár passénak tartó auteurnak, az egy magányos dzsesszdobos, akit – mint Kinder-tojásba a szuvenírt – valahová e nyüzsgő bagázs mélyére rejtett a rendező. Az ő dobszólójához igazított Iñárritu minden mozgást, mindazt a temérdek, hosszú snittben elkövetett jövés-menést, idegrángást és kreatív gyötrődést, ami a filmjét (nem dráma, komédia!) kiteszi. Minek ide mélyebb értelem, amikor a porondmester oly jó ütemre mozgatja a bolhacirkuszt, hogy az egész trip valami jó kis lilás, tét nélküli, szalonszürreális lebegésben telik. A főszínészek ráadásul egy kicsit önmagukat is játsszák: Michael Keaton a maszkos szuperhősből lett kétségbeesett Broadway-szüzet, Edward Norton pedig az összeférhetetlen, kanos tehetséget. Keatont épp most találta fejen egy Glóbusz (Arany), viszontlátásra az Oscaron.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.