Különös nosztalgiáját és honvágyát egy sosemvolt, mégis nagyon is létező hely után akkor kezdjük igazán megérteni, amikor találkozik Villás Gyurival, aki Bogotában Parador Húngaro (magyar megálló) néven működtet kolbászsütödét. Ő 56-ban emigrált Kolumbiába, és azóta nem járt itthon. Pontosan Patrick ellentéte: nagyon hamar megállapodott, és azóta nem is mozdult. Ő is egy furcsa, hibrid magyarságot él meg (kolumbiai disznóhúsból tölti a kolbászokat, és mangóból főz pálinkát), és egy rég elmúlt Magyarország után érez nosztalgiát. Amit ő önként, ám kényszerűségből elhagyott, azt Patrick önként és szabad akaratából tette magáévá. Mindkettejük magyarsága speciális, de egyiküké sem kevésbé valódi. Ez a film legnagyobb erénye: két, cseppet sem grandiózus élettörténetből bontja ki azt az akár banálisnak is tekinthető gondolatot, hogy a megélt identitás tesz valakit egy nemzet tagjává (melynek semmi köze a vérhez vagy a földhöz).
A szerény kis dokun meglátszik, hogy nem profik készítették, és ebben az esetben ez abszolút nem jelent hátrányt: Alexander amatőrként mentes minden filmes beidegződéstől, és a technikai fésületlenséget az első pillanattól feledteti a lelkesedés és a történet varázsa. Egy pillanatig sem akar nagy dolgokat mondani, de a jól megragadott apró pillanatok által mégis ezt teszi.
Forgalmazza az Anjou Lafayette