Nővédő és a családon belüli erőszak ellen tevékenykedő szervezetek bojkottot hirdettek ellene, mások szerint a szexuális felvilágosultságot segíti elő a moziverzió miatt újra felkapott regény, A szürke ötven árnyalata. De mit is sugall a könyv/film a nők kikötözéséről és elfenekeléséről?
Ne népszerűsítsd az elnyomó párkapcsolatokat, inkább segítsd a mozijegy árával a nővédő szervezeteket! Ez az üzenete az előbb Amerikában, majd itthon is beinduló mozgalmaknak, tedd ezt azért, mert a film a lehető legszélesebb körben propagálja azt a meglehetősen sok női életet megkeserítő életfelfogást, miszerint az asszony verve jó. Igaz, ami igaz, a szakirodalom jelentős részében találni érveket arról, hogy a nagyközönségnek szóló filmek nemcsak tükrözik a fennálló társadalmi viszonyokat, de formálják is azt, ha máshogy nem, hát megerősítve a popkultúrában amúgy is háborítatlanul uralkodó status quót: a férfiak aktív és a nők passzív szerepét a világban, azaz a férfiközpontúságot, a nők „második nem” mivoltát (hogy ők többnyire csak valamiféle függelékei a férfiaknak, nem önálló, egyenrangú létezők). És ez még csak az általános kép.
De kell-e félteni a nőket pont A szürke ötven árnyalatától? Állít-e olyasmit a filmművészet kasszarobbantó baklövése, hogy a nők férfiak alá rendelése lelki és fizikai értelemben bocsánatos bűn lenne?
Ütlek, megkötözlek
Hiszen a BDSM, a szexuális parafíliák (vagy nevezzük a ma már nem illendő nevén: perverziók) egyik legősibb versenyzője elsőre talán paradoxnak ható módon, de éppenséggel az egyenlőségről szól – márpedig A szürke ötven árnyalata a széles körben elfogadott hiedelem szerint épp a BDSM-szexbe enged bepillantást. Mert a valóban dominancián alapuló BDSM legelsősorban a kölcsönös bizalomról, a közös megegyezésről, a két fél – a szub és a dom – nagyjából azonos mértékű élvezetéről szól, és mellesleg minimum ugyanolyan népszerű fajtája a női dominancia, mint a férfiuralom. Igen, az egyik fél megverheti, megalázhatja a másikat, de ezt azért teheti meg, mert a másiknak ez valamiért élvezetet okoz, mert a két fél pontosan leosztotta egymás közt az egyformán fontos és egymás nélkül elképzelhetetlen szerepeket. A dominanciát kifejező cselekvés és a befogadásban megnyilvánuló passzivitás a felszín, amely a mélyben nem jár együtt egyenlőtlen nemi szerepekkel, mert a gender itt kikerül a képből, és ki-ki azt a viselkedésmódot veheti fel, amelyiket ő maga szeretné, és nem feltétlenül azt, amit születésekor elsődleges nemi jellege miatt rákényszerített a társadalom. A BDSM a nemek közti egyenlőség fellegvára, hangozzék ez bármilyen furcsán is korbáccsal a kézben vagy bilinccsel a csuklón.
| ||
Szóval, ha A szürke ötven árnyalata ezt a felszabadító szexuális szubkultúrát mutatja be, a jogvédők minden pampogása felesleges hiszti. Az meg nyilván nem lehet, hogy egy író úgy írjon meg három kötetet a BDSM-ről, hogy közben fogalma sincs arról, mi a franc is az. Maradj nyugodt, lehet!
A szürke ötven árnyalata ugyanis valami egészen másról szól. A sztori szerint a szende szűz kislány halálosan beleszeret a milliárdos macsóba, és, ahogy az már a ponyvákban lenni szokott, a csudaszép szerelemelsőlátásra elé mindössze egy akadályt gördít a huncut Ámor. Hogy az a fránya pasi ilyen fura szexjátékokra gerjed. A film játékidejének tetemes része azzal telik, hogy a hamvas leány viszolygással vegyes viszolygással képed el azon, hogy emberek ilyen gusztustalan, erőszakos dolgokban örömüket lelik, miközben Macsó Úr olyanokat mond, hogy aki nekiadja a szívét, az a luxuscselédszobában kussol éjjelente, cirógatás és arcrapuszi kizárva. (Muszáj felidézni a film emblematikus, feledhetetlen mondatait: „Én nem szeretkezem, én baszok. Durván.”)
Szóval mindenről van itt szó, csak BDSM-ről meg nemi egyenlőségről nem. Egyrészt a lány megérti, hogy a szerelemért cserébe el kellene viselnie, hogy kierőszakolt hozzájárulása után megverhessék és megalázhassák (hiszen a filmidő további tetemes része arról szól, hogy Mr. Muscle szabályosan zaklatja és megvesztegeti Csipkerózsikát, adja már be végre a derekát). Hogy aztán a lány végül könnyek között kérje ki magának az elszenvedett korbácsütéseket, egyrészt szenvedve a megalázottságtól, másrészt az utolsó képkockán mégis mély szerelem tüzével szemében. Ez nem a szub-dom kapcsolat mozgóképes vonzóvá tétele, hanem melodramatikus romanticizálása annak, ahogyan egy dominanciamániás férfi alávetett szerepbe kényszerít egy kiszolgáltatott nőt, szerelemnek hazudva a folyamatot. És eközben persze a pornójelenetek őrjítően szexik és kívánatosak.
Üss, tökös!
Másrészt a férfi nem szexuális kielégülést keres a BDSM-ben, hanem pusztán csak huszonnégy órában uralkodni kíván a barátnőjén, mondván: a lovagias bánásmódnak ez az ára. (Mert a bánásmód lovagias, amennyiben annak nevezzük a sportkocsik és más luxuscikkek serény adományozásait, és hát mi másnak neveznénk.) Aki nem olyan kapcsolatot keres, amelyben a másik fél is hasonló szexuális örömök pillangóit kergeti a maga kis bőrkorbácsokból font hálójával, hanem kijelenti, számára minden nő kétféle lehet: alávetett vagy idegen. És persze mindez őrjítően szexi és kívánatos.
Aki meg olvasta a regényeket, elnézést, spoiler, az már azt is tudja, a játék arra megy ki, hogy a pasi ráébredjen, magatartása visszataszító, de megváltoztatható, ha a nő elég serényen igyekszik ezt a változtatást foganatosítani. Hát, igen, ezt nehéz máshogy érteni, mint hogy ha nem is tetszik nekünk, hamvas, szende nőknek, hogy szívszerelmünk gyakori elverésünkben leli örömét, azért tartsunk ki mellette mély és meleg érzéseink lángjából merítve erőt, és akkor majd abbahagyja rút szokását. Pedig a BDSM-filmek tényleg nem erről szólnak, elég megnézni például Lars von Trier A nimfomániását, amely még egy kikötözött nő véresre korbácsolását is képes volt vérbeli feminista kiáltványként megfogalmazni. Ilyet is lehet.
De A szürke ötven árnyalata tényleg nem BDSM-film, hanem az asszonyverést szexivé és bocsánatossá tévő, bugyuta, de attól még nem kevéssé káros merénylet nemcsak a nők, de a férfiak és általában a filmkészítés ellen is.
