"Kedves barátaim, elnökükként búcsúzom. Polgártársukként önökkel maradok" - így zárta beszédét 2003. február 2-án Václav Havel, aki tíz évig volt a Cseh Köztársaság államfője. (Előtte Csehszlovákia utolsó köztársasági elnöke, de ez nem tárgya a filmnek.) Pavel Koutecky 1993 januárjában, néhány nappal azelőtt kezdte dokumentálni Havel életét, hogy az önállósult Csehország parlamentje először választotta államfővé. A forgatás 2003 kora tavaszáig tartott, és a csaknem 50 órányi nyersanyagból az azóta elhunyt Koutecky rendezőtársa, Miroslav Janek rakta össze a kétórás dokumentumfilmet. (Készülőben van egy hosszabb, ötrészes tévéváltozat is.)
Már az alcím - Jelenetek az elnöki konyhából - világossá teszi, hogy a "nagy ember mamuszban" típusú dolgozatról van szó, s e megközelítés nemcsak a cseh filmes hagyományokkal harmonizál, de azzal az elvárással is, amit a többség az alkotó értelmiségiből lett politikussal szemben támasztani szeret (s amit az érintettek többsége is szívesen alakítgat magáról). Rögtön jegyezzük meg, hogy ilyesfajta műmájerkedésnek nyoma sincs, köszönhetően Havel közvetlenségének és a rendezők távolságtartásának. A film a tízéves elnökség néhány kulcsmomentuma köré szervezi a portrét: a két elnökválasztás, első felesége halála, újranősülése, néhány kiélezett belpolitikai esemény, külpolitikai szerepvállalása stb. A cseh közelmúltban kevésbé jártas nézőnek problémát okozhat, hogy egyes jelenetek miért oly' hangsúlyosak; például hogy Havel talán egyetlen szenvedélyes kitörésekor miért emlegeti a Lucernát (az egyik legelőkelőbb prágai palotát, ami a háború előtt a Havel családé volt, és aminek az ügye a reprivatizációkor Havel népszerűségét is kikezdte); vagy hogy pontosan mi a jelentősége annak a kritikus hangú elnöki beszédnek, ami után a kamera Václav Klaus miniszterelnök döbbent arcát pásztázza. A képekből áradó feszültség azonban előzetes ismeretek híján is helyére teszi a dolgokat. S végső soron a hétköznapi betétek maradnak meg úgyis: a nevetve mesélt anekdota, hogy Havel tévedésből Gyula nevű kutyája vacsoráját zabálta föl; az elnök visszatérő ideges gesztusa, ahogyan föllépései előtt a korpát veri le a válláról (egy ízben pedig Klaus válláról is); ahogyan a Clintonnak szánt szaxofonnal ökörködik; ahogyan a megilletődött Rolling Stones-tagokkal fecseg az elnöki palotában; és legfőképpen, ahogyan érvel, ahogyan tépelődik teendőiről, önmagáról és szerepéről. A doumentumfilm a legkevésbé sem sulykolja, hogy tárgya szerethető ember és nagy egyéniség. Éppen ezért hisszük el neki.
