Magyar Narancs: A legfontosabb élményem a tegnapi koncerttel kapcsolatban az a nagyon erős színpadi jelenlét, az az erő, lelkesedés volt, amivel a két fiatal zenésztársaddal játszottál.
Adrian Belew: Igen, jobban élvezem ezt, mint bármikor korábban. Azt hiszem, végre megtaláltam a megfelelő embereket, a megfelelő légkört, a megfelelő boldogságot a saját munkámhoz. Nem mintha a korábbi munkáim nem tettek volna boldoggá, de most pont tökéletes az idő, hogy egy fiatal, okos csapattal játsszak, turnézzak, zenéljek. Nagyon örülök neki.
MN: Meglepő és szokatlan, hogy két alig huszonéves zenészt választottál társadul.
AB: Eric (Slick, dob - M. G.) és Julie (Slick, basszusgitár - M. G.) nagyon sok olyasmit tanulmányozott és játszott, amiben így vagy úgy részt vettem: nagyon sokat játszottak Frank Zappa életművéből, sok King Crimsont, a hozzám kötődő David Bowie- és Talking Heads-számokat, és nagyon képzettek, igazán jól ismerik azt a zenét. A korkülönbség meg zenei értelemben nem nagyon jelent semmit. Sokat jelent viszont a hihetetlen profizmusuk, energiájuk. Fiatalok és elkötelezettek: nem foglalkoznak hülyeségekkel, nem érdekli őket a drog vagy a pénz hajszolása. Csak a zenélés, a zene öröme. Nekem meg pont erre van szükségem: zenészekre. Engem ez tesz boldoggá.
MN: Annyi zenésszel és annyiféle felállásban játszottál már - élvezed és talán keresed is ezt a folyamatos változást, vagy ez inkább csak megtörténik?
AB: Nagyon élvezem, eddig minden ilyen váltást szerettem. Nagyon sokat jelent nekem, hogy fantasztikus zenészekkel dolgozhattam együtt. Szívesen váltogatom a szerepeimet: szeretek néha producerkedni, stúdiózenészként dolgozni, színpadon állni a King Crimson vagy a Bears tagjaként, de azért a mostani életszakaszomban szeretnék egy kicsit megállapodni, és egy ideig, néhány évig folyamatosan egyvalamire koncentrálni. Ez most nyilvánvalóan a Power Triót jelenti; a King Crimson is megvan, de azon a fronton mostanában nem sok minden fog történni.
MN: Próbáltam megfogalmazni magamnak, milyen is az a mód, ahogy gitározol, és arra jutottam, hogy erősen ritmusorientált a játékod. Hirtelen nem is jut eszembe más gitáros, aki hasonlóan játszana. Kik az előképeid, kikkel érzel kapcsolatot?
AB: Nem nagyon tudok ilyet mondani, és igazad van, nem sok olyan gitáros van, aki így nyúlna a hangszerhez, ezzel a ritmikus megközelítéssel. Dobosként kezdtem, tízévesen, az erős ritmikus háttér ennek is köszönhető. A kedvenc gitárosaim amúgy ritmusgitárként egyáltalán nem is használták a hangszert. Robert Fripp soha nem játszott semmilyen ritmusdolgot, Jeff Beck szintén csak különálló hangokat játszott, a nagyszerű Alan Holdsworth sokkal több szólót játszott, mint bármi mást. Én mindkét dolgot szeretem. Szeretek szólózni is, kihasználni a hangszer lehetőségeit, de a fejemben megszülető dolgok a ritmussal kezdődnek, egy bizonyos mintával, aminek mindenképp benne kell lennie, amit muszáj eljátszanom.
MN: A technikai háttered, a gitárszintetizátorok is segítenek ebben a ritmusorientált, néha repetitív megközelítésben.
AB: Így igaz, mindig nagyon érdekelt a technika, inspirálnak a technikai lehetőségek. Szeretem a természetes, az akusztikus hangszereket, szeretem a zene minden formáját, de ha hozzájutok egy új szerkentyűhöz, és olyasmit tudok csinálni vele, amit azelőtt sosem, az beindítja az agytekervényeimet, és ilyenkor érzem, hogy muszáj rá valamit írnom. Nem vagyok technikamániás, egy geek vagy akármi, nem is vagyok túl jó az ilyesmiben, egyszerűen csak élvezem a hangok létrehozását, kipróbálok mindent, amivel hangot lehet kelteni.
MN: A gitárod alakja is nagyon egyéni, szinte már a védjegyed.
AB: Akár egy órán keresztül tudnék mesélni a gitáromról... Ken Parker fejlesztette ki húsz év munkájával: mindent átalakított, ami rossznak tűnt, hiszen az ötvenes évek óta nem volt jelentős változás az elektromos gitárok terén. Ken - aki mellesleg egy zseni - megfogalmazta a dologgal kapcsolatos összes problémát, és szépen megoldotta őket: megcsinálta a tökéletes gitárt. Közben beszélgettünk arról, hogy jóval személyesebb lehetne a dolog, ha beletennénk mindazt az elektronikát, amit én szeretnék használni. Ettől nem változott meg a gitár, nem is akartam megváltoztatni, mert tökéletes volt, csak szerettem volna hozzáadni néhány hangszínt, egyedi kombinációt, beállításokat. A sajátjaimra egyedi autófényezést tettem. Ebből lett az Adrian Belew Signature Model, az egyetlen "signature" gitár, amit Parker valaha is csinált. Azt gondolom, hogy ez a gitár a gitárok csúcsa, ezzel nincs lehetetlen. Szenzációs. Alapjaiban változtatta meg a gitárjátékomat, felújította a gitár iránti érdeklődésemet, és jobban játszom tőle.
MN: Dweezil Zappa a ZPZ csapattal az apja, Frank Zappa zenéjét játszva turnézik világszerte. Jól tudom, hogy nemrég felléptél velük?
AB: Igen, most nyáron keresett meg Dweezil, hogy ugorjak be. Mondtam neki, hogy a legjobban az lenne összehozható, hogy kijövök a harmonikámmal, és megcsinálom a Flakesben azt a Bob Dylan-imitációt. Ehhez nem kell beállás, nem kell próbálni, szerintem Franknek is tetszett volna. Csodálatos volt. A közönség megőrült. Ahogy ott álltam a színpadon, oldalt Dweezil, úgy éreztem, mintha visszaröpülnék az időben, mintha megint Frank csapatában lennék, annyira hasonló volt a zene, a hangok... varázslat volt. Minden visszajött, az együtt töltött idő - mint egy időutazás. De amúgy is sokszor eszembe jut Frank. Mert az egyik olyan szerencsés vagyok, akinek megvan a saját filmje, a külön bejáratú házivideója Frank Zappáról. Így ültünk együtt, ahogy most ülünk mi. Minden arcrezdülésére, a mozdulatra, ahogy a cigarettát tartotta, úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagy megtiszteltetés, ajándék, hogy ismerhettem. Igazi géniusz volt, mindenben, bármihez is nyúlt. Csak vele lenni, csak naponta találkozni vele már rengeteg tanulást jelentett, és most nem hangjegyekről beszélek, hanem az életről, életmódról, zenei profizmusról, felvételek készítéséről, egy-egy lemez masztereléséről, filmkészítésről, színpadi jelenlétről, a dolgok - az élet, az üzlet - megszervezéséről. Nagyon jó volt vele együtt lenni, briliáns ember volt, egyes mondataira egész életemben emlékezni fogok.
MN: Arra volt alkalom, hogy a zene megszületésének folyamatáról beszélgessetek?
AB: Igen, persze! Jól ismert, hogy én voltam az egyetlen a csapatban, aki nem tud kottát olvasni. A három hónapos próbaidőszak alatt hétfőtől péntekig zenéltünk, aztán pénteken mindenki szépen hazament, én meg beszálltam Frank kocsijába, és mentem vele, hozzájuk. Ekkor mutatta meg a következő heti anyagot, amit a többiek hétfő reggel leírva, lekottázva kaptak meg, de addigra én már elkezdtem megtanulni. Úgyhogy nagyon sok időt töltöttem nála otthon. Nagyon sokszor beszélgettünk zenéről, nagyon sok készülő munkáját mutatta meg. Mutatott egyszer Varése-t is, erre nagyon tisztán emlékszem. Közben a kutyák kint ugatni kezdtek az udvaron, én meg mondtam neki, hogy az ugatás pont passzol a zenéhez, mire ő: "Ez gyönyörű, Adrian!" (nevet). Azt hiszem, látta, hogy megértettem, miről is szólt a zene, a musique concréte, az adott hangok, a ritmus, a hangszerelés.
MN: Tegnap játszottatok néhány Crimson- dalt is. Soha nem merült fel, hogy Frank Zappától is előadjatok egy-egy teljes számot?
AB: De igen, a City Of Tiny Litest el is kezdtük próbálni, de egyszerűen nem volt rá elég idő, illetve rájöttünk, hogy egy triónak az eredeti billentyűszólamok és egyebek miatt idő kéne kitalálni, mivel is tömjük be ezeket a lyukakat, úgyhogy ez még nem megy. Úgy érzem, Zappa és a Crimson munkáinak vannak hasonló vonásai. Nem arra gondolok, hogy hasonló lenne a megszólalásuk, mert nem az. De a King Crimsonra nagyon jellemző a különböző ütemjelzések, a különös skálák használata, az ilyesmivel a rockzenében nem találkozik túl gyakran az ember - Frank az egyetlen, aki ilyen szempontból eszembe jut. A karrierem csúcspontjai ezek, ha most nem számítjuk a saját munkáimat, mert azokra is nagyon büszke vagyok, de Frank tényleg egy csúcspont volt, ő indított el a pályámon, nagyon fontos nekem, és 27 éve vagyok a King Crimson frontembere és szerzője, ami ugyanolyan fontos.
MN: Mennyire ismerted Frank Zappa dolgait a csatlakozásod előtt?
AB: Nagy részét ismertem, igen, a Freak Out!-tal kezdve, megvolt az a lemez, és megvolt közben is néhány, de annyira termékeny volt, hogy egyszerűen nem is volt pénzem arra, hogy minden meglegyen. De soha nem próbáltam kibogarászni ezeket, nem játszottam a számokat, inkább csak hallgattam a zenét. Mikor elmentem a meghallgatásra, adott tíz vagy tizenkét dalt megtanulni tíz vagy tizenkét különböző lemezről, nekem meg nem voltak meg ezek a lemezek, kölcsön kellett kérnem a barátaimtól, mert egyelőre nem volt elég pénzem, hogy megvegyem, aztán mi lesz, ha nem kapom meg a melót? (nevet)
MN: Az ezutáni időszakban, a nyolcvanas-kilencvenes években is követted a munkáit?
AB: Igen, és ekkor már meg is tudtam venni a lemezeket (nevet). Követtem a dolgait, és meg is látogattam néhányszor, ha Los Angelesben jártam. Mindig nagyon kedves volt, megmutatott, lejátszott nekem ezt-azt. Elvittem egyszer hozzá Bill Brufordot, érdekes volt látni őket beszélgetni, nem ismerték egymást korábban. Szóval tartottam vele a kapcsolatot, amennyire lehetett, de a betegségéről nem tudtam, csak amikor már megvolt a baj. Meglátogattam a halála előtt, akkorra már teljesen más ember lett, minden korábbi energiája elszállt, szomorú volt látni, de jó volt aztán arra gondolni, hogy volt idő, mikor együtt dolgoztunk. Bár több közös dolgunk lett volna!
MN: Érdekel a véleményed a zeneipar jövőjéről, mert úgy látom, elég nyitottan és sokféleképpen viszonyulsz a zenekiadáshoz: a honlapodról egyes dalok letölthetők, a King Crimson is csinált az interneten keresztül egy előfizetéses rendszerben működő Collectors Clubot, miközben hagyományos CD-ket is kiadtok.
AB: A saját cégem, a saját zenéim kiadására alapított Adrian Belew Presents 1992-ben indult, akkor, amikor már látszott, hogy úgy nem lehet megélni, hogy az ember egy lemezcéghez tartozik akkor, ha olyan zenét csinál, mint én, hiszen ez nem mainstream, nem populáris. Elhatároztuk, megcsináljuk a saját stúdiónkat (ahogy azt Franktől tanultam), létrehozzuk a saját kiadónkat (amit szintén Franktől tanultam), és mi intézzük a saját dolgainkat, a céget meg olyan kicsire zsugorítjuk, amennyire csak lehetséges ahhoz, hogy még pénzt tudjon termelni. Ami nagyon sokat lendített a dolgon előre, az az internet megjelenése. Mindent megváltoztatott a zeneiparban. Legalább annyira, ahogy az MTV változtatta meg a világot a nyolcvanas években - csak akkor a rossz irányba a zeneipar szempontjából. Aki tudott csinálni egy videót, az már sztár lehetett, akár volt tehetsége, akár nem. Ma már más, az internetnek köszönhetően elválik az izgalmas a tehetségtelentől, mert bárki felteheti a munkáját, az emberek megítélhetik, megnézhetik, és egyfajta elégtétel, hogy nem is feltétlenül kell reklámra, hirdetésre költeni, vagy nem szükséges a lemezkiadók vagy a rádiók vagy akár az MTV szerkesztőinek a kegyeiért küzdeni, hanem ismét a zenéről van szó. Az emberek eldöntik, hogy szeretik-e vagy sem. Ha szeretik, adnak neki egy esélyt, meghallgathatják, támogathatják, megvehetik a lemezt.
