Dusan Jovanovic: Mára megdőltek a tabuk. Amíg az élet minden területén - a szextől a politikáig - beléjük ütközünk, addig a provokáció a szabadság keresése volt, a szabályok felrúgásával több oxigénhez jutottunk. Ma már nincsenek tabuk, a provokáció az üzleti haszon szolgálatába állt, az egyes előadások okozta botrányok célja a reklám, velük az emberi, politikai stb. légkör semmivel sem lesz szabadabb és tisztább.
MN: Az ötvenes és hatvanas évek, amikor az ön pályája indult, a szlovén színház érdekes időszaka volt: Ljubljanában már 1955-ben létrejött az első kísérleti színház, majd meglehetősen gyorsan, tíz évvel később már a Nemzeti Színházban is rendeztek ilyen előadásokat. Hogy lehetett ilyen áttörést véghezvinni egy közismerten konzervatív intézményben?
DJ: Hát igen, Szlovéniában akkoriban lépést tartottunk Európával, azt pedig, hogy a Szlovén Nemzeti Színházba betörhettek a másfajta előadások, éppen Szlovénia kicsiségének köszönhető. Sohasem volt elegendő közönség ahhoz, hogy a színházi élet kellőképpen differenciálódjon, és létrejöjjenek a különféle színháztípusokhoz tartozó infrastruktúrák. Nálunk az állami színház dominált, csak ott lehetett hozzájutni az egyes előadásokhoz szükséges pénzhez, de szerencsére itt összpontosult az az intellektuális erő is, ami lehetővé tette a kutatást, az eszmei, esztétikai, formai kísérletezést.
MN: Aztán jött 1969, amikor a Pupilija Ferkeverk nevű társulat az ön vezetésével talán legmesszebb ment a provokációban. Előadás közben tyúkokat vágtak a színpadon.
DJ: Akkoriban fiatal művészekkel dolgoztam, akiknek többsége költő volt, szokatlan dolgokat műveltünk, triviális műfajokkal, képregényekkel, horoszkópokkal, ételreceptekkel stb. játszadoztunk, amiket ma pulp fictionnek neveznénk, s persze szexuálisan is provokáltunk, vetkőztünk, maszturbáltunk, földgömbbel közösültünk... Az érdeklődés óriási volt, életemben először és utoljára volt akkora sikerem, mint a rockzenészeknek. Egy diákmenzán több mint kétezren gyűltek össze, hogy minket lássanak, s legalább annyian maradtak kint jegy nélkül.
MN: Azokban az időkben a színháznak meghatározott társadalmi szerepe volt, Lengyelországban egy színházi előadás forradalmat indított el. Hol van ma a színház helye Szlovéniában?
DJ: A szlovénokat különleges, rejtett és kockázatos viszony fűzi a színházhoz. Ugyanis a színházon és a médián kívül nem létezik szlovén irodalmi nyelv. Hagyományosan a színház volt az az intézmény, amely demonstrálta a szlovén nyelv kvalitásait és méltóságát. Ezért volt a nemzeti színháznak akkora súlya, ezért volt lehetséges, hogy egy klasszikus színházban az újítás releváns művészi gyakorlattá váljék. A másik pólust az a művészeti gyakorlat képviseli, amely eltávolodik a nyelvtől, a színházi tér és játék klasszikus megfogalmazásától, a szövegben és drámában megtestesülő világszemlélettől. Rengeteg önálló társulat működik, célközönségük általában egy-egy szűkebb társadalmi csoport. A helyzet hasonló, mint New Yorkban, csak mi összesen nem tesszük ki New York egytizedét.
MN: Visszatérve a hatvanas évekhez: az ön rendezései nagyon is szabadon kezelték a darabok szövegét, és éppen a nem nyelvi eszközöket állították középpontba. Ma klasszikus színházat rendez, amelyben a szövegnek kitüntetett szerepe van. Mi történt közben a világgal, ami önben ezt a változást elindította?
DJ: Érdekes kérdés, de nem biztos, hogy tudok rá válaszolni. Tény, hogy annak idején nagyon megfogott a szegény színház, mondjuk úgy, hogy Grotowski kontextusa, néhány előadásban meg is próbálkoztam vele, a legradikálisabb közülük a G-emlékmű volt, ahol összesen tizenöt szó hangzott el. Szívesen folytattam volna, de ez a színházi modell óriási önfeláldozást, egyfajta elszigetelődést követelt. Az 1972-es BITEF-en különdíjat kaptunk, aminek nem volt semmilyen kézzelfogható következménye.
MN: Ma milyen színházat csinál és néz legszívesebben?
DJ: Most a klasszikusok állnak hozzám a legközelebb (ideértve természetesen a modern klasszikusok is). A legkevesebb közöm a David Mamet-féle amerikai újnaturalizmushoz van, az asztal mellett, realista díszletekben játszott darabokhoz. A klasszikusokban ebben az értelemben sokkal több fantáziát látok, mert lehetőséget adnak, hogy visszatérjek a testbeszédhez, de nem a G-emlékmű szintjén, hanem a más testekhez való viszonyulási és érintkezési rítusok szempontjából. A test szemiotikája és a testbeszéd érdekel most a legjobban, a Godot-ban is ezt próbáltuk a középpontba állítani.
MN: Tíz évvel ezelőtt Euromask címmel színházi folyóiratot indított a belgrádi Dragan Klajictyal. A lapból három számra futotta.
DJ: Három szám után, miközben a negyedik már félig készen volt, úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk, mert nem akartunk teljesen eladósodni. Az eredeti ötlet, hogy Ljubljanában egy nemzetközi színházi lapot adjunk ki, nagyon is reális volt, de az akkori időkhöz képest kissé túl avantgárdnak bizonyult. Pechünk volt, kitört a háború, az e-mail nem volt még olyan általános, mint ma, az egész Európát képviselő 146 szerzőnkkel nem tudtunk állandó kapcsolatot tartani. A lap nagyon rövid idő alatt karriert futott be, a legjobb könyvesboltokban árulták Londonban, New Yorkban és a többi nagyvárosban úgy, hogy mindezt ők kezdeményezték, nekünk nem voltak marketing-, PR- és lapterjesztő embereink. Tárgyalásokat folytattunk japán, koreai, orosz és amerikai kiadásokról, 3600 előfizetőnk volt. Én két évig dolgoztam ezen a projekten. Akkoriban vált világossá, hogy Jugoszláviának vége, ezért új kontextust kerestünk. Napirendre került a kelet-nyugati integráció, ezért lett Euromask a címe. Fontosnak tartottuk az észak-déli tengelyt is. Ha még öt-hat számra futotta volna, akkor ma jelentős vállalkozásnak számítanánk, saját honlapunk volna az interneten, artprogramunk több televízióban.
MN: Ha már Jugoszlávia széteséséről van szó, ez önt bizonyára érzékenyen érintette. 1939-ben született Belgrádban, egy ideig Szkopjéban élt, aztán Szlovéniába költözött.
DJ: A második világháború alatt nagynénémnél laktam Szkopjéban. Tizenkét éves koromban költöztünk Ljubljanába. Anyám Volksdeutsche, német, apám apja szerb, anyja görög volt. Apám a jugoszláv hírügynökségnél, a Tanjugnál dolgozott, így került Ljubljanába. Jugoszlávia széteséséig jugoszlávnak tartottam magam. Nem voltam szerb - szerbnek lenni annyit jelent, hogy gyakorlod a szerbséget, a vallást, a szokásokat, a nyelvet, a mentalitást, amit én nem tettem. Valahogy úgy, ahogy azok a zsidók, akik nem vallásosak, és nagyon kritikusan viszonyulnak a vallásos zsidókhoz és a zsidó vallási kultúrához, s ezért önszántukból vállalják a száműzetést, én sem akartam egyik sem lenni - sem szerb, sem bolgár, sem görög, sem kínai, sem szlovén. Úgy gondoltam, hogy a jugoszlávság legitimálja álláspontomat és helyzetemet, ami kifejezetten antinacionalista és liberális volt, majdhogynem kozmopolita. Amikor mindez szétesett, világosan láttam, hogy most a nacionalista orgiák időszaka következik. Ha a válás civilizáltabb lett volna, mindannyiunknak sokkal könnyebb volna.
MN: A színház nagyon is jugoszláv volt akkor, és ön ennek a jugoszláv színháznak az egyik központi személyisége volt.
DJ: Volt egy KPGT nevű társulatunk (kazaliste, pozoriste, gledalisce, teatar - a "színház" szó horvátul, szerbül, szlovénul és makedónul), nagyon érdekes formáció volt, mindig biztosította az optimális szereposztást, függetlenül az előadás színhelyétől, jártuk az egész országot, óriási sikerünk volt, telt házas előadások, szóval joggal érezhettük, hogy az, amit csinálunk, érdekli az embereket. A politikai tabukat is döntögettük, így ebben az esetben valóban termékeny provokációról volt szó.
MN: Ma megvan a remény arra, hogy az egykori Jugoszlávia területén a meglévő tűzfészkek (Macedónia, Montenegró) ellenére mégiscsak megindul valamiféle közeledés, újjáélednek a régi kapcsolatok.
DJ: Már az elmúlt évtizedben is volt néhány vendégjáték, szerb színházak jöttek Szlovéniába, Horvátországgal helyreálltak a kapcsolatok, együtt dolgozunk a szarajevói fesztiválon, Macedóniával is együttműködünk. Új a montenegrói kapcsolat, s a Nemzeti Színházzal hamarosan Belgrádba utazunk. Mindez párhuzamosan halad a gazdasági, politikai kapcsolatok felvételével.
MN: Ezt a folyamatot külső tényezők is elősegíthetik, mint például a kis bécsi MBH színháznak az egykori Jugoszlávia és Albánia részére kiírt drámapályázata.
DJ: Az emberi gesztuson kívül ez érdekes szakmai kísérlet is: a háború szörnyűségei után hogyan emlékeznek, reagálnak rá az emberek, mit jelent számukra a tragédia tapasztalata.
MN: Mi a véleménye a mai Szerbiáról?
DJ: A legnagyobb baj az, hogy Milosevic uralkodása alatt az emberek teljesen elszoktak a munkától. Ennek következménye a most végbemenő leépülési folyamat, amiből nagyon nehéz lesz kilábalni.
Deni Pavicic
