Herskó János: Központilag meghatározták, hogy milyen témák vannak a "fősodorban", ezt így mondták akkor. És a fősodorban a nagy építkezésekről szóló filmek voltak, ezért kiosztották a rendezőknek, hogy ki melyiket csinálja. Na mármost az enyémmel két baj történt. Az egyik, hogy mire a film elkészült, addigra már leállították a metró építését. A másik baj az volt, hogy a bemutató vetítésen a Révai rázta a fejét, hogy valami nem stimmel, nem elég osztályharcos. Mert még az úgynevezett ellenségeket is meg lehet érteni. És ez hiba.
MN: Ezután néhány évig nem csinált filmet, és közben jött ´56. Önre mint baloldali érzelmű filmrendezőre milyen hatással voltak ´56 eseményei, milyen dilemmák elé állították?
HJ: Ezt a Párbeszédben próbáltam meg elmesélni. Annak a főhősnője - akárcsak Flaubert-nél Bovaryné - én vagyok. Ez a film arról szól, hogy egy fiatal lány, aki megjárja Auschwitzot, majd hazatérve elkapja az újjáépítés lelkesedése, hogyan sodródik a kommunista mozgalomhoz, aztán milyen csalódások érik, és hogyan próbálja kiábrándultságában is megtalálni az emberhez méltó cselekvés útját.
MN: Úgy tűnik, hogy viszonyulását a forradalomhoz, disszidáláshoz, maradáshoz a Párbeszédben Gábor Miklós figurája fogalmazza meg a presszójelenetben, amikor azt mondja, hogy mindennek dacára ő itt marad.
HJ: Igen, ez így van. Tudniillik azt mondja, hogy ebben az országban nagyon sokszor került fölül a jobboldali vagy a baloldali butaság. És itt csak akkor dolgozhat az ember európai módon, amikor a baloldali butaság egyensúlyban tartja a jobboldali butaságot.
MN: Akkor ezek az ön szavai...
HJ: Ezek az én szavaim voltak, és nagyjából sajnos most is ezt kell tapasztalnom. A hatvanas évek elején-közepén készült nyolc-tíz igen jó magyar film, amelyekből meg lehet érteni, hogy milyenek voltak az ötvenes évek. Ilyen volt Szabó István első két filmje, Kósától a Tízezer nap, Sárától a Feldobott kő, Fábritól a Húsz óra, Révész Györgytől az Éjfélkor. Ha valakinek ötven vagy száz év múlva levetítik ezeket a filmeket, akkor érezni fogja, hogy mi is történt itt abban a tíz-tizenöt évben. Én ezekkel egy időben csináltam a Párbeszédet, ´63-ban, úgy, ahogy én láttam, teljesen őszintén. Azt mondtam, hogy ez az én nézőpontom, a többiek egészítsék ki, mutassák meg a sajátjukat. Volt, aki megtette, és volt, aki azt mondta, hogy erről árulás az adott körülmények között beszélni. Mert úgysem lehet mindent elmondani.
MN: Hatvanhétben készítette a Szevasz, Verát, amelyben szintén saját magát ábrázolja, és a fél főiskolai osztálya szerepel benne: Szomjas György, Grunwalsky Ferenc, Ráday Mihály. Egy filmfőiskolás osztályt alakítanak, akik a Herskó-módszer szerint kamerával és magnóval járják a vidéket, és riportokat készítenek...
HJ: Igen, ez volt az én mániám a hatvanas évek elejétől kezdve, hogy ki kell alakítani egy fiatal filmcsináló - direkt nem mondom, hogy filmművész, hanem filmcsináló - réteget. Tudniillik a film egy új nyelv, amit meg lehet tanítani. És amit legjobban úgy lehet tanítani, ahogy a gyerek megtanul egy nyelvet. Tehát nem tanul nyelvtant meg szintaxist, hanem valamit közölni akar a világgal. Tehát ha van valami, ami érdekli őket, és arról valamit közölni akarnak, akkor sokkal hamarabb megtanulják ezt a nyelvet. Aztán hogy ők tévés újságírók lesznek vagy filmművészek, azt ők döntik el, meg az élet.
MN: 1970-ben mindenkit megdöbbentett azzal, hogy Svédországba disszidált. Egy 44 éves filmrendező, sikereinek csúcsán, hat játékfilmmel a háta mögött, a filmszövetség főtitkára, tanszékvezető főiskolai tanár, stúdióvezető, aki egyszer csak elmegy egy idegen országba, ahol senkit nem ismer, egy szót nem tud a nyelvből, és csak annyit közöl, hogy ha kell, akkor taxisofőrként fogja megkeresni a kenyerét...
HJ: ...gondoltam hülye fejjel...
MN: Mi késztette erre a meglepő lépésre?
HJ: A fő ok az volt, hogy stúdióvezetőként és főiskolai tanszékvezetőként nekem elég nagy hatalmam volt. Ez nemcsak abból állt, hogy meg tudtam szervezni jó kompromisszumokkal a 60-as évek elejétől ´70-ig, hogy a fiatalok csinálhassanak valamit, és hogy ezt be is mutassák, hanem abból is, hogy én voltam ezért a felelős. És a végén kezdtem rájönni, hogy amikor én azt mondom a Dárday Istvánnak, hogy maga ne így csinálja meg ezt a filmet vizsgára, mert magának diploma kell, akkor ezt már nemcsak azért mondom, hogy a Dárdayt segítsem, hanem azért is, hogy nekem ne legyen zűröm. Úgy éreztem, ha ezt én tovább csinálom, akkor egyre beljebb csúszok olyan kompromisszumokba, amik már nem jó kompromisszumok. Amilyeneket sokat láttam magam körül. A másik ok az volt, hogy úgy gondoltam, hogy megcsináltam ezeket a filmeket, jobbat már nem tudok ezen körülmények között csinálni, mert akkor valahol szétfeszül a dolog, vagy én, vagy a keretek, tehát akkor jobb elmenni és taxisofőrnek lenni.
MN: Húsz éven át főtanszakvezetőként majd rektorként vezette a Svéd Filmfőiskolát. Teljesebbnek érzi így az életét, mint hogyha itthon csinált volna még hat-hét filmet?
HJ: Igen. Nem tudom, hogy milyen lett volna az a néhány film, amit csináltam volna. De így minden olyan véleménnyel szemben, amelyik azt mondta akkoriban, hogy na ja, a Herskónak könnyű, mert ő párttag, meg jóban van ezzel meg azzal, sikerült másoknak is, de főleg magamnak bebizonyítani, hogy "ha se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek", akkor is az a tudás, amit összeszedtem, egy teljesen idegen környezetben is érvényesülni tud. És ez nagyon fontos volt a számomra.
Papp Gábor Zsigmond
