"Egyszerűen ez lett a sorsunk" (Monori Lili és Székely B. Miklós színművészek)

szerző
Legát Tibor
publikálva
1997/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hét óra után néhány perccel megnyílt a Szentkirályi utca négyes számú házának rozsdás pinceajtaja, és a DIVSZ-induló hangjaira lemasírozhatott a meredek lépcsőn az a negyven-ötven kíváncsiskodó, akik a Matiné című előadásra jöttek. Öt év elteltével ismét bemutatót tart Monori Lili és Székely B. Miklós. Úttörő-egyenruhában, leánygyermekükkel és egy láb nélküli kacsával, Totyival, a hatvanas éveket idézik fel.

Hét óra után néhány perccel megnyílt a Szentkirályi utca négyes számú házának rozsdás pinceajtaja, és a DIVSZ-induló hangjaira lemasírozhatott a meredek lépcsőn az a negyven-ötven kíváncsiskodó, akik a Matiné című előadásra jöttek. Öt év elteltével ismét bemutatót tart Monori Lili és Székely B. Miklós. Úttörő-egyenruhában, leánygyermekükkel és egy láb nélküli kacsával, Totyival, a hatvanas éveket idézik fel.

Magyar Narancs: 1992-ben játszottak itt utoljára. Miért volt ez a hosszú szünet?

Monori Lili: 1984-ben kaptuk meg ezt a pincét színházi próbaterem céljára, és 1990-ig nem is mutattunk be semmit. Az első előadás valójában egy forgatókönyv volt, amit először a tévében, a Fiatal Művészek Stúdiójában, majd miután onnan kiebrudaltak minket, a Balázs Béla Stúdióban próbáltunk megvalósítani. Abból sem lett semmi. Ezután gondolkodtunk el a színpadi változaton. Itt, a pincében akkor már évek óta "üresben álltak a dolgok", nem tudtuk kifizetni a villanyszámlát, állandó harcban álltunk az IKV-val, szóval az előadás egyfajta menekülés is volt, mivel csak így tudtuk megmenteni a pincét. A támogatásért cserébe ugyanis fel kellett mutatni valami "konkrét dolgot". A későbbi bemutatók, az 1992-es és igazából a jelenlegi előadások is hasonló okok miatt kerültek nyilvánosság elé.

MN: Ez azt jelenti, hogy nem a közönségnek szánták ezeket a játékokat?

ML: Bizonyos szempontból lehet, hogy így van, de természetesen nincsenek, nem is lehetnek ilyen elvárásaink. De itt minden személyes dolgokról szól, a Matiné például az édesanyám emlékére született. Ezek az előadások időnként találkoznak például az irodalommal, de az, hogy emberek elé kerüljön, egyáltalán nem rendszeres.

Székely B. Miklós: Van a próbáknak egy pontja, amikor felvetődik, hogy esetleg ez már másokat is érdekelhet, de valójában sokkal fontosabb, hogy az életünk bizonyos pontjait az ilyen játékok által térképezzük föl. A sors eddig úgy hozta, hogy mindig akkor került sor bemutatóra, amikor elveszettnek látszott ez a pince. Most a legkilátástalanabb a helyzet. Az önkormányzat piacra dobta ezt a házat is, ami azt jelenti, innentől kezdve lényegtelen, hogy támogatnak vagy nem támogatnak bennünket, hogy emelik-e a bérét, vagy nem emelik. Persze addig az utolsó percig, amíg itt vagyunk, létkérdés, hogy ne emeljék. De sajnos most úgy néz ki, tényleg vége lesz.

ML: Az igazsághoz tartozik, hogy ez egy kényszerintézkedés. Igazából a velünk szemben lévő házat akarják eladni, de az annyira lepusztult állapotban van, hogy magában nem kellene senkinek.

SZBM: Árukapcsolás. Nekünk ebbe nincs beleszólásunk. Most csinálunk egy hosszabb sorozatot, a Matiné mellett tavasszal az Orlandót is bemutatjuk. Ez már-már dokumentáció, hogy a szűkebb szakmai-baráti kör lássa, hogy itt dolgoztunk. Szeretnénk videóra rögzíteni az előadásokat, hogy legalább dobozban meglegyen az elmúlt tíz év.

MN: Hogyan készült a Matiné?

SZBM: Lili édesanyja vasúti baleset áldozata lett. A Matiné az ő emlékére készült. Az előadásnak van egy egészen pontos, már-már szertartásos része, a baleset megidézése játékvonattal, fényképekkel, és van egy általánosabb része, a zsarnokság éveinek bemutatása hagyományosabb színházi eszközökkel, Beckett A játszma vége című darabjának felhasználásával, két elaggott úttörő jelenlétével. Nincsen általánosítható munkamódszerünk egy-egy előadás létrejöttekor. Nagyon sok minden közrejátszik: a valódi történések, az álmok, nagyon nehéz bármit is ezzel kapcsolatban megfogalmazni. Valójában egy-egy előadás után is elgondolkodunk azon, hogy miért történtek úgy a dolgok, ahogy történtek.

MN: Miért éppen Matiné?

SZBM: Egy évig Gold Broyler volt a címe. A nagyüzemi csirke, a hetvenes évek bábolnai csodája, amiről azt hitték, hogy majd megmenti a szocializmust. Úgy éreztük, ez jól összefoglalja ezt az amerikanizálódó, posztbolsevik világot, amiben élünk. Nem rossz cím, de az volt a bajunk vele, hogy nem kellőképpen személyes. A Matiné végül úgy jött, hogy én az Új Színházban elég sokat játszom, ami egyeztetési problémákat jelent, és akkor mondta a Lilike, hogy ha nem tudunk esténként játszani, akkor játsszunk délelőtt. Így jött aztán a Matiné, mivel különben is ez az egész amolyan vasárnap délelőtti családi kirándulás. A kacsagyerek repül, a leánygyerek uzsonnázik, kint vagyunk a hűvösvölgyi Nagyréten.

MN: Az előadás szereplője lányuk, Rozi is. Neki mit jelent ez a játék? Játék-e egyáltalán?

ML: Nagyon komolyan veszi a feladatot. Szokott kritikát mondani, figyeli minden rezdülésünket. Nagyon büszke arra, hogy a nagymamájával, akit sohasem láthatott, ezáltal került valamilyen kapcsolatba. Tökéletesen érti, miről van szó. Persze ő amolyan jó tanuló, inkább a feladatot akarja hibátlanul megoldani, hogy pontosan, érthetően beszéljen. Aztán a fellépésekért "gázsit" kap: zsebpénzt, édességet. Egyedül azt nem szereti, hogy izgulni kell, mert az feszültséget jelent. Ilyenkor tényleg olyan, mint egy színész. Igaz, ő nem akar színész lenni, éppen azért, mert nem szereti ezt az érzést.

MN: És Totyi kacsa?

ML: Szerettem volna kacsákat, és szóltam a faluban egy tenyésztő asszonynak, hogy adjon egyet. Novemberben viszont megfagytak a kacsái, ez az egy menekült meg úgy, hogy egy kisfiú disznóvágáskor a kabátjába dugta. A lába viszont elfagyott. Én elhoztam, eleinte még ment is, aztán futás közben egyszer csak elvesztette a lábát. Az állatorvos azt mondta, hogy azok a csonkok, amik maradtak, majd megerősödnek. Úgy is történt, azóta velünk él Totyi. Sokáig azt hittük, hogy fiú, aztán egyszer csak ott volt egy tojás mellette. De repülni nagyon szeret, körbe az udvaron, fel a háztetőre, néha úgy kell megkeresni. Ebből adódott az ötlet is, hogy vegyen részt az előadáson, bár most már kiderült, nem igazán szereti a közönség előtt produkálni magát. Kapott ő is egy piros nyakkendőt, híres kacsa lett belőle, bár voltak olyanok, akik szerint ez állatkínzás, és kirohantak az előadásról.

MN: Az előadás során már-már zavarba ejtő volt az az intimitás, aminek mi, nézők, részesei lehettünk.

SZBM: Úgy gondolom, mára felértékelődött az, hogy valami személyes, intim legyen. Hogy egy saját élményt mondjak: körülbelül egy időben láttam Kusturica filmjét, az Undergroundot és a szarajevói Romeo és Júliáról szóló dokumentumfilmet. Az utóbbi sokkal nagyobb hatással volt rám, pedig az "csak a valóság volt". Tadeusz Kantorral értek egyet abban, hogy a személyes vallomás és az intimitás az, amit szembeállíthatunk a huszadik század tömegesedésével, elembertelenedésével.

ML: Az előadás folyamatosan változik, és a közönség is másképp éli át az eseményeket. Előfordult már, hogy végignevették az egészet, de volt, amikor csak döbbent csendet tapasztaltunk. Mégis úgy gondolom, a Matiné másoknak is mond valamit, nem csak egy személyes ügy. Persze van bennem szorongás, hogy ha már bemutatjuk, érdekel-e valakit ez az egész.

MN: Önök hogyan élik át az előadást?

SZBM: A személyes vonatkozások ellenére sem tudok az érzéseimmel foglalkozni, mert határozott, pontos feladataim vannak. Igaz, van az előadásnak egy pillanata - éppen a szertartás -, amikor én is nézővé válok, ekkor érzek valamiféle megindultságot, de a lényeg mégis az, hogy ez egy színészi munka.

ML: Az előadásokon már tényleg nem a személyes érintettség a döntő, a feladatot kell megoldani.

MN: Mennyire tekinthető szembenállásnak ez a színészi magatartás a hagyományos színházi világgal?

SZBM: Én ezt nem nevezném szembenállásnak. Mindkettőnk pályája a hetvenes években kezdődött. Lilike hivatásos színészként indult el, de amikor mindezt megismerte, szembefordult a saját sorsával, tehát ellentmondott egy színésznősorsnak, keresve a saját nyelvét. Én viszont amatőr színész voltam, ami akkoriban eleve egyfajta szembenállást jelentett a hivatalos színházi világgal. Mire eljutottunk odáig, hogy ezt közösen csináljuk, ez már egy létforma volt, és nem valami "off-ideológia". Egyszerűen ez lett a sorsunk.

MN: Márciusban az Orlando bemutatójára készülnek.

SZBM: Nem Virginia Woolf meséjét vettük át, csupán azt a motívumát, hogy mindenki más lényegű lesz. Hiszen abban a korban, amikor a mi előadásunk játszódik, vagyis a közelmúltban, éppen a lényegünket vesztettük el.

ML: Orlando voltaképpen műkedvelő, aki éppen a pillanat szépségét szeretné rögzíteni. Virginia Woolf úgy írja, hogy a haszontalan, vad dolgok az érdekesek. Így a mi előadásunk egy leheletkönnyű táncköltemény próbál lenni a csizmák alatt.

SZBM: Közhelynek tűnik, hogy milyen jó dolog, hogy most már szabadon lehet gondolkodni mindenről, ezekről a régi dolgokról is. De ha szabadon gondolkodunk, az azt jelentheti, hogy esetleg rájövünk valamire.

MN: Terveznek újabb előadásokat, ha el kell jönni a Szentkirályi utcából?

ML: Ha mégis maradhatunk, akkor itt, ha nem, akkor máshol, de a Macbethből szeretnénk részleteket bemutatni Macbeth - II. emelet 6. címmel. Természetesen itt is a személyes élmények kerülnének túlsúlyba. Egyelőre még csak a szinopszis készült el, és talán csak annyi biztos, hogy a hetvenes éveket szeretnénk felidézni.

Legát Tibor

szerző
Legát Tibor
publikálva
1997/7. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...