De Kervern a kövér, Delépine a nyúlánk - Európa legzsibbasztóbb komikusai. Franciaországban népszerű tévésztárok, nálunk Aaltra című első filmjüket lehetett látni pár éve (Píszí rájder, Magyar Narancs, 2006. szeptember 7.). A Mathieu Kassovitz produceri szerepvállalásával fémjelzett Profi bérgyilkost keresünk - nem nem akadály (Louise-Michel) a harmadik dobásuk a nagyvászon felé. A San Sebastián-i Filmfesztiválon beszéltünk velük. Pontosabban: dumáltunk.
*
Magyar Narancs: Bérgyilkosos új filmetekben munkásnők állnak össze, hogy kivégezzék a gyártulajdonost, aki kirúgta őket. Az első jelenetet a félresikerült hamvasztásról megtapsolta a közönség. A geg az isten felétek?
Gustave de Kervern: A hírek az isten. Mindennap elolvasom az újságot. Tizenöt éve heti rendszerességgel jelentkezik műsorunk a Canal Plus-n, mindenféle szkeccsekben próbálunk tükröt mutatni a társadalomnak. Szerinted nem abszurd világban élünk?
Beno”t Delépine: Régen elhatároztuk, hogy csak akkor forgatunk filmet, ha közben jól tudjuk érezni magunkat. Ezért semmit sem készítünk elő túlságosan. Mindig hagyunk helyet az új ötleteknek, és hogy a hely varázsa áthasson minket. Ott van például az a beteg bácsi, aki olyan ovális tölcsérrel a nyakán látható, amit a kutyákra szoktak rakni, hogy ne rágják el a sebüket. Csupa rossz belga filmben láttuk, de mivel kedveltük az öreget, felkértük a szerepre. Az istennek sem tudta előadni. "Mi a fenét csináljunk? Megvan, rakjunk rá egy ilyen tölcsért!" Augusztus 15-e volt. Minden zárva. Végül az "SOS - Háziállatok" nevű cégnél találtunk ilyet. De csak zsiráfnak való volt! Nagyméretű. "Nem érdekel, bármi jobb, mint ahogy ő játszik!" És láss csodát, amint ráraktuk, rögtön jól mondta a szövegét!
MN: Nem ciki beleverni a csúfot a "munkásosztályba"? Ez így eléggé az ütődöttek fesztiváljának tűnik nekem.
BD: Jó észrevenni az emberek vicces pofáját. A mi figuráink rendre az eltiportak, akik nem tudnak kiigazodni az események sodrában. Nem szabad, hogy a szolidaritás korlátot szabjon a humorérzékünknek. Mégis van egy közös nevező a munkánkban: az emberi méltóság. A méltósága azoknak, akik küzdenek. Akik túlélik a nagy gebaszt. Persze a maguk emberi, olykor furcsa módján. És itt jön be a humor. Előző filmünket, az Avidát Cannes-ban teljesen félreértették: alantasnak találták a humorát. Az emberek úgy jöttek ki róla, mintha egy közlekedési balesetet hagytak volna ott.
GDK: Ezt meg már nem is merte beválogatni Cannes. Ahogy egy csomó más fesztivál sem.
BD: A mi humorunk nem cinikus. De kedvünket leljük az emberi természet abszurditásainak vizsgálatában. A főszereplőt leszámítva az öszszes asszony hamisítatlan gyári munkás. Még próbafelvételt sem készítettünk velük, mert illetlen dolog az. Ha valaki mint arc bejön nekünk, akkor a dolog le van tudva.
MN: Első filmetekben, az Aaltrában Aki Kaurismäki is felbukkant egy cameóban. Elkerülhetetlen a párhuzam.
BD: Imádjuk. És a svéd Roy Andersont még jobban (Dalok a második emeletről). A tévéműsorunkban kitaláltunk egy képzeletbeli országot, ahol van egy filmfesztivál is. Ott évek óta nekik ítéljük oda a díjat. Az ő filmjeik azonban túlságosan ki vannak találva, gondosan storyboardolva, okosan meg vannak szerkesztve. Túl profik.
GDK: Nagyon jó volt Kaurismäkival találkozni. Olyan, mintha az utolsó kalózok egyikével cimboráltunk volna össze. A milliomos egyik testőrét azzal a szabadúszó újságíróval játszattuk el, aki egy nagy francia pénzügyi botrányban lebuktatott egy rakás górét, akik aztán bíróságon kötöttek ki. ' is ilyen kalózfigura.
MN: Vállaljátok a címkét, hogy (tragi)komédiáitok "politikus alkotások"?
BD: Egyszer azt mondtuk, valahol félúton vagyunk a Dardenne fivérek és a Coen testvérek között. Beragadtunk a komoly és a vicces tartományai közé. Franciaországban számos színvonalas magazinja létezik a politikai szatírának, melyek többsége a hetvenes években indult. Ezek nagy hatással voltak ránk. Meg az olasz filmkomédiák. És Chabrol.
GDK: A fekete humorunk a világ sorsa feletti aggodalmunkból ered. Úgy tűnhet, jól elhülyéskedünk, de valójában olyan érzékenyek vagyunk, hogy legszívesebben állandóan sírnánk. Cannes-t végigbőgtük. Mindig sírhatnékom van, valahányszor meglátom az olvadó Északi-sarkot a tévében. Nagy káosz felé tartunk, és senkit nem izgat.
MN: Radikális megoldást kínáltok az elfajzott viszonyokra.
GDK: Egy vérben fürdő forradalom nyilván haszontalan lenne. A Vörös Brigádok példájából meggyőződhettünk erről. A forradalom amúgy sem jönne össze, legalábbis Európában nem. Az emberek itt általában megkapják a minimálbért meg ilyen-olyan segélyeket, ami visszatartja őket a tömeges zavargásoktól.
BD: Forgathatnánk egy westernt az indiánokkal, ahol kinyírjuk az összes jenki cowboyt. Az jópofa lenne!
MN: Nem gondoljátok, hogy kissé elvetettétek a sulykot, amikor egy kopasz, rákos lánnyal is jópofáskodtatok?
BD: Nem. Szerintem ez a legjobb ötlet és a legszebb jelenet a filmben. A lány gyönyörű, a legcsodásabb figura az összes közül. Nemhogy nem sajnáljuk, de a jövőben még inkább ebbe az irányba szeretnénk haladni, mert meg akarjuk támadni a társadalom normáit.
GDK: Az élet keserves. Egy nap mindannyian megbetegszünk és megmurdelunk, ezért nem látom okát, miért ne játszhatnánk ezzel? Van egy haverunk, aki éppen élet és halál között lebeg, mert fiatalon túl sokat piált. Ha bemennék a kórterembe, és megkérném, hogy tegyen el nekem valakit láb alól, talán megtenné, ahogy a rákos lány.
MN: A film címében szereplő Louise Michel valós személy volt.
GDK: Egészen véletlenül bukkantunk rá a nevére, már a forgatás közben. Valaki említette, és utánanéztünk, ki is Louise Michel (1830-1895, francia anarchista, tanárnő, a párizsi metró egyik megállója is a nevét viseli - K. L.). Ilyen hirtelen behatások változtatnak a film egészén. Úgy formálódik, mint a Rubik-kocka. Louise feminista volt, gyakran hordott férfiruhát. Mindig lázongott. Egyik bírósági tárgyalásán azt kiáltotta: "Ha nem vagytok gyáva pernahajderek, végezzetek ki!" Persze nem tették. Bedugták a dutyiba.
BD: Fegyverrel támadott meg köztéri szobrokat. Egyszer fejbe lőtték. De a fejében a golyóval élt tovább még jó darabig. Tiszta őrült volt. Első filmünket, az Aaltrát, amelyben mindketten tolókocsiban szerepelünk, egy Szabadság névre hallgató mozgássérült anarchista emlékének szántuk. A másodikat, az Avidát egy seattle-i indiánfőnöknek. Illő volt, hogy a harmadikat is kössük valakihez.
MN: Közös cégetek neve No Money Productions.
BD: A Louise-Michelt másfél millió euróból forgattuk. Korábban ennél jóval kevesebből dolgoztunk. Végre minden forgatási napon alaposan megebédelhettünk.
