"Eleven és feszült aszimmetria" - Maurer Dóra képzőművész

Film

Posztkonceptuális geometria, következetesség, játékosság, nyitottság: a budapesti Ludwig Múzeumban február 22-ig látható a művészetpedagógus, kísérleti filmes, festő- és grafikusművész retrospektív kiállítása. Dékei Kriszta

Magyar Narancs: Miért Szűkített életmű a kiállításod címe?

Maurer Dóra: Több okból is. 1984-ben az Ernst Múzeumban volt már egy kiállításom az egész addigi működésemről, amiben nemcsak a főiskolás rajzaim, a főiskola utáni rézkarcsorozataim, hanem olyan apróságok is szerepeltek, mint a családi fényképeim meg a gyerekkori verseim. Vártam erre a lehetőségre, mert egyszerűen kíváncsi voltam, hogy miként függ össze az a sokfelé elágazó dolog, amit csinálok. 2001-ben a második, győri életműtárlaton a férjemmel, Gáyor Tiborral közösen állítottunk ki, de ott inkább arra voltunk kíváncsiak, hogyan hatottunk egymásra egy-egy időszakban. A mostani kiállítást ajándékba kaptam, s a cél az volt, hogy a nézők lássák az összefüggéseket. Bár az utóbbi időben a koncept és a fotó iránt feltámadt az érdeklődés, számomra természetes, hogy a mai munkáim az 1970-es évek elejétől, a konceptből vezethetők le jól; így is kezdődik a kiállítás. A legfontosabb régi és új munkacsoportok lehetőleg teljes sorozatait raktuk ki.

MN: De a katalógusban szerepel szinte az összes műved.

MD: A 60-as évek közepétől vezetek egy munkanaplót vagy leltárt, amit most rendbe raktam és kiegészítettem. Körülbelül hatvan oldal, bélyegnyi kis képekkel mindenről.

MN: Ami tele van vicces és szubjektív kiegészítésekkel.

MD: Többet azért kihagytam belőlük: "az adóbevallás megírása fejében elvitte", "felajánlva, de nem kellett neki". Ilyeneket.

MN: Mióta foglalkoztatnak a színek?

MD: Már a főiskola idejében készült fekete-fehér grafikákat sem színtelennek szántam. A rézkarcoknál igyekeztem gazdag technikai mozzanatokat találni, hogy azok a bársonyos feketétől az egészen híg szürkékig, a szélsőséges élességekig meg puhaságokig terjedjenek. Azért, hogy a kép egyes elemei önálló karaktert kapjanak. És festettem is persze, kezdettől fogva erős színeket használtam. A második évfolyamon a tanárom, Hincz Gyula figyelmeztetett, hogy ellentmondás van a tanulmányomban, mert az erős színek síkban vannak, a modell fejét viszont térben ábrázolom. Egy másik, hasonló munkára meg azt mondta, hogy "hú, de költői, menjen, igyon egy kávét!". Akkoriban Van Gogh színei után igazodtam - reprodukciók alapján. Meg itt van az erős testesség. Hodlert már akkor felfedeztem magamnak: nagyon dinamikusan, nagyon dekoratívan, mégis testiesen, a háttérből kivágva, szinte plasztikailag modellálta az alakokat. Ebben az időben sok portrét rajzoltam, ezek annyira karakteresek voltak, hogy aztán a modelljeim többé nem köszöntek nekem, mert szebbnek képzelték magukat. Pedig ezek nem karikatúrák voltak, csak kiélezett karakterek.

MN: A korai műveiden még nem ismerhető fel a kortárs művészet hatása.

MD: 1963-ban, amikor a főiskolát követő vacakolós periódus után kiszabadultam az országból, magammal vittem mindazt, ami addig kulturálisan megérintett, és persze elsősorban a művészettörténet érdekelt a görögöktől a német expresszionizmusig. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy van kortárs művészet is, vagy ha igen, arról azt gondoltam, hogy fragmentum, hogy nem adja azt a teljességet, amire vágyom. Ekkor kezdett el érdekelni a mozgás. De nem csak a Duna sodrása. Például akkoriban a kutyám megölt egy szerencsétlen kis egeret, aki haldoklás közben lihegett és lüktetett - ez marhára megfogott, csináltam is egy ezzel kapcsolatos munkát. Ez az átmeneti időszak fokozatosan fellazult, és végre észrevettem a kortárs művészetet, legelőször az informelt (absztrakt festészeti irányzat - D. K.), a munkák anyagfeszültségét - amit a rézkarcaimba beépítve, pici helyeken korábban már én is létrehoztam. Mikor ezt felfedeztem, irtóra letörtem.

MN: 1970 körül viszont már konceptuális munkákat készítettél.

MD: Kezdetben emlékezésképeket: például hogy egy - utólag performansznak tekinthető - 200 km-es bicikliútból mi az, amit vizuális jelekkel meg lehet ragadni. Készült egy rézkarcsorozat, ami áttételes módon földmozgással, gravitációval foglalkozott, majd valódi uszadékszénát, fészket, természeti folyamatok eredményeit applikáltam a képfelületre. De egy darabig még nem tudtam lemondani az ábrázolás élvezetéről, és az anyagok egyszerre voltak jelen a szemfényvesztően megfestett naturalisztikus ábrájukkal. Így dolgoztam fel a magam számára a valóság és képe problematikáját. Következett a fázisfotózás, kis tárgyak halmozása, számolás, mágikus négyzet készítése - aminek persze nem ismertem a matematikai módszerét, de rá akartam jönni. Ennek során empirikusan eljutottam egy rendszer felépítéséhez, ami alapja lett a munkámnak. Még ma is ennek az elemeit használom, csak másképp.

MN: Mennyire volt benne mindebben a strukturalizmus vagy a geometrikus művészet hatása?

MD: A látvány geometrikus átírása mindig vonzott, de el sem tudtam képzelni diákkoromban, hogy valaha tisztán geometrikus munkákat csináljak. Amikor 1972-ben a mágikus négyzet kiszámítását 10x10 téglalapból álló rasztermezőben keresgéltem, sokáig nem is vettem észre az esztétikai oldalait, csak a mennyiségekkel foglalkoztam. A strukturális gondolkodásom pedig leginkább a zenéből jött, a Webern-előadásokból megismert szerialitásból, meg a világról való józan gondolkodásból. Hogy miért 5:4 arányú egységeket használok, és nem négyzetet, az is összefügg a zenei vonzalommal, "az ugyanaz, de nem egészen" disszonanciájának a keresésével. Egy kis eleven és feszült aszimmetria. Nincs annál unalmasabb, mint a véglegesség mindig ünnepélyes állapota.

MN: 1970-ben egy akció során a nyomólemezt leejtetted az emeletről. Miért?

MD: Ez egy demonstráció volt, szakítás a "rézkarc mint kép" felfogással. Azt mondtam, hogy a lemez nem más, mint egy szenvedő alany, amivel mindenféle történhet, de bármi történik - keresztülmegy rajta az úthenger vagy leejtem az emeletről vagy átmarom teljesen -, annak a lenyomata egy állapot dokumentuma. Ha rossz, ha ronda, ha teljesen érdektelen, még akkor is. A lemezek pedig nem vesztik el a fontosságukat.

MN: Úgy tűnik, hogy amikor 1972-ben elkezdted a Displacements sorozatot, akkor a színnel szemben még a struktúra volt az elsődleges.

MD: Meg a forma. Egy ilyen kiállítás nem csak a nézőknek szól, a művész is okul tőle. Most jöttem rá valójában, hogy miért "formázottak" az utóbbi 20-30 évben készült munkák, "képtestek". Ezek nem a Frank Stella-féle shaped canvas logikájából származnak, ahol a háttér eltűnik, mert nincs rá szükség. Finom a különbség, de lényeges: a négyszögletes rézlemezek a velük történt dolgok, hajtások, gyűrések miatt deformált tárgyak lettek. A változások dokumentumainak lenyomata ugyan papírlapra készült, de a lemezzel történtek teremtették ezt a körülvágottságot. Ezt vittem tovább, mivel ez egy természetes mozzanat volt. Fontos, hogy minden valami előzőből származzon: néha nemcsak lépésről lépésre, hanem félrelépésekkel, aztán visszafordulással, mert van az is.

MN: 1982-ben térfestést készítettél az ausztriai Buchbergben.

MD: Igen, ez egy kulcsdolog, amely kinyitott egy csomó lehetőséget. A kváziképek nem egyik pillanatról a másikra teremtek. Megszélesítettem a filctollal vagy golyóstollal húzott vonalakat, amikkel addig csak az egymásra csúszó területek mennyiségét jeleztem, és elkezdett működni a nyolc szín tarkasága. A színeket bizonyos sorrend szerint kell felfesteni: először a piros, aztán a zöld, és így tovább, párosával a meleg és a hideg színek. A legvégére jön a lila, amelyik ha nem Milka-lila, akkor lenyugtatja az egészet. Kiegyensúlyozza az addigi veszekedéseket, azt mondja, hogy "csitt, gyerekek!". 1977-ben jött az ötlet, hogy befessem magam körül a saját szobámat a padlótól a mennyezetig. Olvastam a pszichedelikus művészetről és a drogosok lakásfalakat beborító ornamentális festményeiről. Végül Ausztriában, Dieter Bogner örökölt kastélyában festettem ki így egy toronyszobát. Ez lett a kvázikép mint totális környezet. Az én környezetfestésem nem burjánzik szerteszét, inkább az elbizonytalanítás miatt érdekes, mert az adott tér adottságai és szabálytalanságai ütköznek a felfestett ábra szabályosságával. Elbizonytalanítja a teret. Ma is látható.

MN: Az utóbbi tíz évben készült munkáidon, a "szferikus pikkelyeken" - az ún. Overlapping képeken - a szigorú rend egyre oldottabb, játékosabb lett.

MD: A változékonyság, a nem véglegesség könnyűséget implikál. Pont a buchbergi festésnél figyeltem fel a többnézetűség, a perspektíva, az anamorfózis lehetőségére. Ha valami megdől, bejön a térbe, virtualitást, illúziót hoz magával. Ez már a könnyűség irányába megy. Van egy távoli összefüggése is: amikor Amerikába utaztam, olyan magasan repültünk, hogy tényleg görbének láttam a Földet. A 90-es évek végén elkezdtem telibe festeni a felületeket, akkor merült fel a színek pontosabb megfogalmazásának a szükségessége. Már korábban is meg akartam szabadulni a színeim állandóságától, a Relatív kvázi-képek sorozat a különböző napszakokban változó színekkel foglalkozik. De van egy alaposabb feldolgozási lehetőség is. Fiziológiailag például a vörös igazi komplementere nem az erős zöld, hanem egy vékony, anyagtalan, múlékony türkizzöld, amit maga a szem termel ki. Az ilyen könnyű, gyakran egymást is átfedő komplementereket és a köztes színeiket igyekszem megfesteni. Az utóbbi években nem a síkon, hanem gömbön csúsztatom el egymáson a színes mezőket, mintha egyfajta utazóegységek lennének a gömbön. Átcsúsznak a konvex félgömbből a konkávba, vagy két gömbön ütköznek. Ha átlátszó a gömb - gondolj a Híradó bevezetőjében a körbeutazó földrészekre -, a formák tükörhelyzetbe is kerülnek egymással. Ekkor ugyanaz a forma egészen másként néz ki, és megváltoznak a színei is.

MN: Elég régóta tanítasz, ez munkásságod fontos része.

MD: Még diákkoromban kezdtem, a körzeti orvos kisfiát okítottam. Ott éreztem rá arra, hogy mi az induktív rájövettetés. Azóta ez a módszerem, különböző módokon és különböző helyeken. Például a nyolcvanas évek elején volt a Szépművészeti Múzeumban fotó- és filmköröm. Voltak nagyon delikát részek: miként lehet a múzeumot kerülő gyerekeket becsalni a kiállítótermekbe. Titokban ki kellett valamilyen többalakos képet fürkészniük, és ezt egyetlen negatívra, több felvétellel megvalósítaniuk. Mondjuk ugyanaz a kislány alakítsa Salomét és Keresztelő Szent János levágott fejét. Ezekről készítettünk papírképeket, s ennek alapján kellett visszakeresniük az eredeti művet. Aki megtalálta, az állvánnyal, lámpákkal felvételeket készíthetett a múzeumban - baromi boldogan rohangáltak a kábelekkel. Az Iparművészeti Főiskolán vizuális, később audiovizuális kísérleti kurzusokat vezettem, amelyek nem dumából, hanem csinálásból álltak. A képzőművészetin a festőosztályom vezetését interdiszciplinárisan fogtam fel, és amíg tanítottam még az iparon, átvittem oda a festődiákokat. Bakos Gábor, Szegedy-Maszák Zoltán, Csörgő Attila vagy Kapitány András ott találkozott olyan technikai lehetőségekkel, amikhez azelőtt nem jutott hozzá.

MN: A tanítványaid a nyitott és szabad kreativitás megtapasztalása mellett mást is köszönhetnek neked.

MD: Fontosnak tartom, hogy a diákok ne csak az év végi egyetemi kipakoláson mutassák meg a munkáikat, hanem "nyílt terepen" is legyen kiállításuk. Ebből az évek során nagyon jó dolgok születtek, ilyen volt például május elsején az átépítés előtti Gresham-palota homlokzatának kreatív megvilágítása reflektorokkal vagy az elmegyógyintézet Völgy utcai házában a Szanatórium tematikus tárlat. Több kiállításhoz katalógus készült. 2008-ban a P60-ban volt kiállítás Kis metró biennále címmel, amit az Artpool feltett a netre. Érdekes, a diákok a 90-es években sokkal visszahúzódóbbak voltak, most viszont nagyobb körben barátkoznak egymással, nyíltabbak és szeretetteljesek. Hozzám is úgy ragaszkodnak, hogy szinte szégyellem magam: "szia, tanár néni" - mondják.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.