A baszk rendezõ, Julio Medem 2001-ben elvesztette testvérét, Ana Medemet, a fiatal festõnõt. Hét évvel az autóbaleset után csinált neki egy filmet. Az így öröklétet nyerõ "kaotikus" Ana lelkivilágán kívül - afféle posztumusz mecénásként - naiv krétarajzait is a vászonra pakolta.
Ana térben, idõben és a kontimuumtól teljesen függetlenül is hosszú utazásra indul. A háttér: ibizai barlanglakásából egy madridi bentlakásos festõiskolába sodorja sorsa, onnan Nueva Yorkba, majd egy arizonai indiánrezervátumba. Az idõ: mivel a történet szerint Ana számtalan fiatalon, erõszakos halállal halt nõ újjászületett kiadása, kétezer éven átívelõ horrormesét látunk. A transzcendentális sík pedig: korábbi testeit mindig férfiak brutális kegyetlensége miatt vesztette el, ezért az elsõ szerelmet keresõ tizenéves new age-estõl a szeretõn és anyán, indián istennõn és máglyára vetett boszorkányon keresztül a politikusokra vadászó szexuális terroristáig láthatjuk Anát mindenféle kosztümben.
Ana nem fest olajjal, nem keresi a mélységet, és nem érdekli a történelem, a sajátja sem. Mások tanulmányozzák életeit, ki is akarná újra átélni (ráadásul gyûjteményes kiadásban) változatos szenvedésekkel teli halálait? Hiába azonban a gyermeki dac, rákényszerül, hogy szembenézzen múltjával, ha meg akarja érteni jelenét, konkrétan, hogy miért lépett le a pasija.
Elemezgethetnénk az álmokat és a valóságot kaleidoszkóp módjára egybemosó alkotást, de nem érdemes. Csak sodródni lehet Anával. S közben nem figyelni Medem naiv válaszaira, amelyekkel az iraki háborúra, a harmadik világ problémáira, a rasszizmusra és nemi megkülönböztetésre reflektál.
Forgalmazza az Odeon
*** és fél
