Amikor Lukasenka elnököt időnként jelentős, 80, 90, netán 110 százalékos többséggel elnökké választják, esetleg népszavazást tartanak jogköreinek kiszélesítéséről a nem túl távoli Belaruszban, a világsajtó szomorú hangon emlékezik meg az ottani nép felvilágosulatlanságáról. Jó, a választások nem voltak tiszták, de hát volt ellenjelölt, nem? A terror, katonai junta, zsarnokság szavak ritkán hangzanak el. Jurij Hascsevackij észt gyártású, másfél órás filmje viszont kevés kétséget hagy afelől, hogy a Lukasenka-rezsimre a legerősebb kifejezéseket kell használnunk.
Az elnök - aki előszeretettel hívatja, sőt hívja magát Batykónak, Apucinak - 1994-ben még szabad választáson lett az addig bénán sodródó volt szovjet tagköztársaság elnöke; ám ilyesmiből azóta is ez volt az utolsó. A stáb 2006. márciusi győzelme után járt Minszkben, s kísérte végig a város főterén a választási csalás ellen tiltakozó tömeg többnapos akcióját. (És csalás alatt nemcsak a csalárdul számolt szavazatokat kell értenünk, hanem mindazt, ami a voksolást megelőzte. Az ország vidéki népessége vélhetően inkább Lukasenkára szavazott. De hogy nem is igen tehetett mást, arról a film rövid falusi kiránduláson győzi meg nézőjét.)
A belarusz ellenzék - jobbára egyetemista korú fiatalok, s vezetőik, Aljakszandr Kozulin és Aljakszandr Milinkjevics ellenjelöltek - talán a grúziai és kijevi utcai forradalmak megismétlődésében reménykedett. Az első nagygyűlés után sátortábort vertek az Október téren (amit egy XIX. századi nemzeti forradalmár után Kalinovszki térre neveztek át), s egészen addig kitartottak, míg az elnök rohamrendőrei pár nap után meglehetős brutalitással szét nem verték és tömlöcbe nem vetették őket. A filmkockákon sok jóarcú, valamiféle felemelő naivságtól, forradalmi, demokratikus pátosztól fűtött poszttinédzser dacol az iszonyú hideggel, saját (teljességgel megalapozott) félelmeivel, a nem elég bátrak közönyével, és végül a nyílt erőszakkal: így néz ki az a Kelet-Európa, ahol nem sikerült a rendszerváltás, és a dolgok mégis inkább rosszra fordultak. A film a rezsim letéteményeseit nemigen szólaltatja meg, de hát az elnökön kívül nem is igen lenne kit: az meg kérdésekre úgysem válaszol, csak a magáét mondja. A jó érzékkel bevágott híradófelvételekből az is kiderül, hogy a látszólagos téboly és a tettetett együgyűség hideg kegyetlenséget és jól kiszámított gátlástalanságot leplez. A film narrátor-rendezője (a Belarusz Helsinki Bizottság munkatársa, akit egyébként egy másik, az elnökről szóló dokumentumfilmje miatt ismeretlen tettesek súlyosan bántalmaztak egyszer) ironikus kommentárokkal kíséri az eseményeket: ám ez az irónia beléfagy, midőn a börtön előtt a gyerekeikért aggódó szülőkkel elegyedik szóba. Hisz ők még nem tudják, hogy ebbe az akcióba most senki nem fog belehalni, s nem nő a nyomtalanul eltűntek névsora sem. (Kazulin elnökjelöltet ellenben csak idén márciusban engedték ki a börtönből; az elnök pedig épp egy hónapja nyert meg egy újabb, ezúttal parlamenti "választást". Az ellenzéki képviselők száma a minszki "törvényhozásban": 0.)
Mi viszont már azt is tudjuk, hogy a tüntető gyerekeknek akkor sem lesz könnyű dolguk, ha egyszer megszabadulnak a zsarnoktól, s hogy az a világ, amelyért vállalták a legnagyobb kockázatot, csak a képzeletükben létezik. De egy nagy kalaplengetés akkor is jár nekik.
