Titanic

Az optimisták

  • - kg -
  • 2014. május 3.

Film

A legjobb, ami történhet az emberrel, ha 98 éves amatőr röplabdázó norvég aszszony, hogy több évtizedes gyakorlás, heti rendszerességgel látogatott edzések után végre meccset játszhat, igazi tétmérkőzést. A svéd öregfiúk már első blikkre is nyerésre állnak a norvég nénikkel szemben (nyugi, az eredményt nem lőjük le), ám a norvég anyókákat sem kell félteni; úgy akarják ezt a meccset, mint Rocky az Apollo Creed elleni fellépést.

Goro, a 98 évesen is életerőtől sugárzó nő egymaga elvitte volna ezt a filmet, nála jobb reklámot jóléti állam nem kívánhat, ahogy a röplabdázó nénik élet- és sportkörülményei is azt az örök igazságot támasztják, hogy tudniillik születni tudni kell. Ám Goro és a hozzá képest csitri csapattársak (nagyszerűen szerváló hetvenesek, a hálónál kiváló nyolcvanasok) története szerencsésen túlmutat az olyan, fájó szívű kelet-európai felismeréseken, mint hogy "de jó is norvég nyugdíjasnak lenni". Gunhild Westhagen Magnor dokumentumfilmjének nemcsak az a tétje, hogy vajon Goro legyőzi-e a rákot vagy a többiek az épp aktuális nyavalyákat, hanem a nagy meccs és a felkészülés. Segít a bank, és segít a sportszövetség (tényleg príma norvég nyugdíjasnak lenni), de leginkább az eltökéltség segít, amivel ezek a norvég ladyk, nagymamák és dédnagymamák helyezkednek a pályán. Szinte látni, ahogy minden hájjal megkent producerek már íratják a játékfilmes (based on a true story) feldolgozást, ám addig is, míg Judi Dench és Helen Mirren szerválni kezd, gyönyörködjünk a legszuperebb szuperhősben, a 98 éves Goróban és a többi röpiző norvég nyugdíjasban.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.