Goro, a 98 évesen is életerőtől sugárzó nő egymaga elvitte volna ezt a filmet, nála jobb reklámot jóléti állam nem kívánhat, ahogy a röplabdázó nénik élet- és sportkörülményei is azt az örök igazságot támasztják, hogy tudniillik születni tudni kell. Ám Goro és a hozzá képest csitri csapattársak (nagyszerűen szerváló hetvenesek, a hálónál kiváló nyolcvanasok) története szerencsésen túlmutat az olyan, fájó szívű kelet-európai felismeréseken, mint hogy "de jó is norvég nyugdíjasnak lenni". Gunhild Westhagen Magnor dokumentumfilmjének nemcsak az a tétje, hogy vajon Goro legyőzi-e a rákot vagy a többiek az épp aktuális nyavalyákat, hanem a nagy meccs és a felkészülés. Segít a bank, és segít a sportszövetség (tényleg príma norvég nyugdíjasnak lenni), de leginkább az eltökéltség segít, amivel ezek a norvég ladyk, nagymamák és dédnagymamák helyezkednek a pályán. Szinte látni, ahogy minden hájjal megkent producerek már íratják a játékfilmes (based on a true story) feldolgozást, ám addig is, míg Judi Dench és Helen Mirren szerválni kezd, gyönyörködjünk a legszuperebb szuperhősben, a 98 éves Goróban és a többi röpiző norvég nyugdíjasban.
Titanic
Az optimisták
A legjobb, ami történhet az emberrel, ha 98 éves amatőr röplabdázó norvég aszszony, hogy több évtizedes gyakorlás, heti rendszerességgel látogatott edzések után végre meccset játszhat, igazi tétmérkőzést. A svéd öregfiúk már első blikkre is nyerésre állnak a norvég nénikkel szemben (nyugi, az eredményt nem lőjük le), ám a norvég anyókákat sem kell félteni; úgy akarják ezt a meccset, mint Rocky az Apollo Creed elleni fellépést.
