Anna Ollen svéd rendezőnő filmje után ez távolról sem egyértelmű. Ő ugyanis arról beszél, hogy mennyire szeretjük elfelejteni x év után, hogy a kamaszok a legkegyetlenebb teremtmények a világon. Ez nem egyszerű történetmesélés: csavaros narrációval szőtt, a fikció és a dokumentarizmus mezsgyéjén játszó, mindeközben önmaga műfajára is reflektáló alkotás.
A főszereplő Anna Ollen (írta, rendezte és játszotta) 20 éves osztálytalálkozóján rendkívüli pohárköszöntőt mond: régi iskolatársait szembesíti az összes sérelemmel, kegyetlenkedéssel, kiközösítéssel. Vajon hogy hat ez az immár felnőttként értékítéletet alkotó közösségre, hogyan alakulnak vissza az elfeledettnek hitt erőviszonyok? A csavar ráadásul az, hogy a történet csak fikció, az osztálytalálkozóra meg sem hívott Anna kisfilmje, amit otthonában vetít le volt iskolatársainak, arra keresve a választ, vajon miért nem akarnak vele ennyi év után sem találkozni. Látni a szereplők döbbenetét, amikor szembesülnek a róluk alkotott képpel. Az emlékek elől általában az atrocitások elszenvedői szoktak futni, itt épp fordítva: beismerhető-e felnőtt fejjel, hogy ami kamaszként heccnek tűnt, az sorsokra kiható lelki bántalmazás lehet? Tanulságos, rendkívül ügyesen előadott példabeszéd, erős színészi játékra alapozva, hirtelen vágásokkal, drámai csendekkel. Jó, hogy kinőttünk a kamaszkorból.
