Titanic

Az osztálytalálkozó

Film

Az érettségi találkozó trauma cukormázzal. Tudja az ördög, hogy csak azoknak-e, akiknek a gimi nemcsak játék és mese volt, akik nem bálkirálynők és nagymenők voltak, hanem stréberek/lúzerek/pápaszemesek/fogszabályozósok/furák.

Anna Ollen svéd rendezőnő filmje után ez távolról sem egyértelmű. Ő ugyanis arról beszél, hogy mennyire szeretjük elfelejteni x év után, hogy a kamaszok a legkegyetlenebb teremtmények a világon. Ez nem egyszerű történetmesélés: csavaros narrációval szőtt, a fikció és a dokumentarizmus mezsgyéjén játszó, mindeközben önmaga műfajára is reflektáló alkotás.

A főszereplő Anna Ollen (írta, rendezte és játszotta) 20 éves osztálytalálkozóján rendkívüli pohárköszöntőt mond: régi iskolatársait szembesíti az összes sérelemmel, kegyetlenkedéssel, kiközösítéssel. Vajon hogy hat ez az immár felnőttként értékítéletet alkotó közösségre, hogyan alakulnak vissza az elfeledettnek hitt erőviszonyok? A csavar ráadásul az, hogy a történet csak fikció, az osztálytalálkozóra meg sem hívott Anna kisfilmje, amit otthonában vetít le volt iskolatársainak, arra keresve a választ, vajon miért nem akarnak vele ennyi év után sem találkozni. Látni a szereplők döbbenetét, amikor szembesülnek a róluk alkotott képpel. Az emlékek elől általában az atrocitások elszenvedői szoktak futni, itt épp fordítva: beismerhető-e felnőtt fejjel, hogy ami kamaszként heccnek tűnt, az sorsokra kiható lelki bántalmazás lehet? Tanulságos, rendkívül ügyesen előadott példabeszéd, erős színészi játékra alapozva, hirtelen vágásokkal, drámai csendekkel. Jó, hogy kinőttünk a kamaszkorból.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.