Film

Az idei cannes-i filmfesztivál egyetlen magyar indulója volt; kisjátékfilmje, a Csicska azóta több nemzetközi fesztiválon is sikerrel szerepelt. A rabszolgatartás magyar válfajáról szóló kisfilm megjelenésünk napjától a Happy, Happy című norvég dramédia kísérőfilmjeként indul a mozikban.

Megszeppent harmincas csávó fekszik a műtőasztalon, amikor - a még mindig csupa sárm - Antonio Banderas fölé hajol, s a helyzet tisztázása céljából közli, hogy vaginabeültetést végzett el rajta, minden simán ment. Csakhogy az új szerv még némi tágításra szorul, így a sebész akkurátusan sorba rendezi fallikus szerszámait, miközben a kamera hol az áldozatra, hol e bizarr eszközökre fókuszál.

Nem is annyira a halászoknak nehéz (persze nekik sem könnyű), mint inkább a börtönviselt, kallódó szépségeknek. Az összevetés joggal tűnhet esetlegesnek, hisz' ilyen alapon akár egy bányászt és egy balerinát is párba lehetne állítani, de hát erre (is) való a mozi: összehozni a bányászokat és balerinákat, a cowboyokat és űrlényeket vagy - mint Tony és Angéle esetében - a mogorva halászt és a rosszéletű, de a rossz életét feledni vágyó szépséget.

Most épp az Õrült, dilis, szerelem. című filmben látható, hogy túl az ötvenen is megőrizte vonzerejét. A Magnólia, Az órák, a Boogie Nights, A nagy Lebowski, az Egy kapcsolat vége, az I'm Not There - Bob Dylan életei vagy a Hannibal 51 éves sztárjával Londonban találkoztunk.

Alejandro González Iñárritu első nagyjátékfilmje, a Korcs szerelmek egyik szereplője befogad egy meglőtt kutyát; megeteti, meggyógyítja, majd pár nap múlva arra ér haza, hogy az állat megölt mindent, ami kedves volt neki (az összes többi kutyáját). A legújabb filmben, a Biutifulban elhangzik egy történet egy tigrisidomárról, aki egy évtizedig gondozta a vadállatot, de az az első figyelmetlenséget kihasználva kettéharapta a koponyáját - a metafora persze megvalósul: Uxbal, a főszereplő folyamatosan segíteni próbál a szerencsétlen bevándorlókon, de úgy hal meg, hogy az egyikük magával viszi az összes pénzét, és magára hagyja a férfi elárvuló gyerekeit.

Tőlünk földrajzilag és kulturálisan távol eső országok filmjeit nézni nemritkán olyan, mint egy sci-fi: szokatlan küllemű, megjegyezhetetlen nevű lények ténykednek egzotikus környezetben, fura szabályok szerint, nehezen értelmezhető célok érdekében. (De most komolyan, tegye fel a kezét, aki teszem azt az Egy gésa emlékiratai bármely szereplőjének bármely problémáját képes volt magáénak érezni.) Az iráni filmkészítés ügyeletes fenegyerekeként - mely titulusba az, hogy még szabadlábon filmezhet, legalább annyira bejátszik, mint díjainak sokasága - számon tartott Asghar Farhadi legfrissebb mozija az üdítő kivételek közé tartozik.

Az elmúlt húsz év egyik fontos brit rockzenekara idén másodszor játszott a Sziget Nagyszínpadán. A koncert előtt a Manics gitáros-énekesét faggattuk.

Múlt pénteken befejezte; lezárt életművel távozott, gyermekkoráról szóló filmje vágási munkálatait követően érte a halál. A Pinochet-rezsim elől Párizsba menekülő - szerfelett termékeny - chilei rendező filmjeiben a dél-amerikai látomásos szürrealizmust keverte fekete humorral, a hétköznapok fantasztikumával. A legnagyobb francia és nemzetközi sztárokkal dolgozott, mint Michel Piccoli, Catherine Deneuve, Marcello Mastroianni vagy éppenséggel John Malkovich. Õrzünk vele egy Párizsban felvett beszélgetést.

1930-ig megközelítőleg 600 némafilm készült Magyarországon. Legtöbbjük létezéséről legfeljebb plakátok vagy standfotók tanúskodnak - ezekből nyílt kiállítás a Műcsarnokban. Az elveszett némafilmek utáni nyomozásról a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársát kérdeztük.

A Vígszínház társulatának tagja 2002-től 2010-ig Egerben játszott. A "legendás" Máté Gábor-Horvai István-osztály tagjaként augusztus elején az ő életéről mutattak be előadást Zsámbékon.