Magyar Narancs: A nevedet viselő zsámbéki előadásnak legalább a fele a családodról szólt - ennyire fontos szerepet játszik az életedben?
Mészáros Máté: Én is abban az életkorban, élethelyzetben vagyok, hogy lassan családot alapíthatnék. Ilyenkor az ember elkezdi végiggondolni, hogyan lehet ezt csinálni, és hogy mit láttam, látok otthon: apámmal kamaszkoromban nem tudtunk jól kikeveredni ebből az elvált szülő dologból, évekig nem is beszéltem vele - most nagyon úgy tűnik, hogy az előadás miatt lesz bátorságunk hozzá. A családom hatással van az életemre abban az értelemben, hogy el kellett tőlük szakadnom, hogy rájöjjek, mi akarok lenni. Talán ha nem válnak el, én is közgazdász leszek, mint ők mind a ketten, mert akkor ahhoz egyenesebb út vezetett volna. Zavart, hogy nem értettek, amiért nem tudtam, mi akarok lenni - persze, egy szülőnek nyilván rémes, ha az érettségiző gyereke egyetemre se akar jelentkezni, mert minek. A válás segített, hogy lelki értelemben önállósodjak.
MN: Hogy lett ebből pont színészet?
MM: Zenélni akartam, kamaszkoromban volt is egy rockzenekar, ahol énekeltem és harmonikáztam. A színpad meg a vágy, hogy emberek előtt szerepeljek, valahogy tehát már megvolt, ha a színészet nem is - színházba se nagyon jártam. Az Új Színház Stúdiójába sem azért mentem, mert színész akartam volna lenni. Az érettségi után, 95-ben Pécsen dolgoztam egy cédéboltban, aztán jelentkeztem a pécsi bölcsészkarra, de nem vettek fel. Úgy éreztem, hogy valamit kéne csinálni, úgyhogy felmentem Pestre - az legalább Pest. A Stúdióban pedig csak augusztus végén volt a felvételi, oda még tudtam jelentkezni. Valahogy bejutottam, és eltöltöttem ott három évet; órákra jártunk, meg előadásokban statisztáltunk, sőt a végén kisebb szerepeket is játszottam az Új Színházban - ott megéreztem valamit a dologból. Addigra a húgom, aki a szentesi drámatagozatos gimi után rögtön a Színművészeti Egyetem bábos osztályába ment, már végzős volt az egyetemen; úgy éreztem, hogy lehetne így folytatni. Végül harmadszorra fel is vett Máté Gábor.
MN: Az egyetem közben pedig - ha igaz, amit a zsámbéki előadásban játszottatok - titokban pornófilmeket szinkronizáltál.
MM: Igen, az egyetem első három évében nem lett volna szabad semmilyen színészi munkát vállalni. Amikor elsős voltam, akkor volt az ötéves érettségi találkozóm, és ahogy mentem Pécs felé a hajnali vonattal, találkoztam egy volt osztálytársnőmmel és a férjével, akiknek volt egy szinkronstúdiójuk, ahol rajzfilmeket és felnőttfilmeket szinkronizáltak. Amikor mondtam, hogy a színművészetin tanulok, kérdezték, hogy nem akarok-e esetleg felnőttfilmeket angolra szinkronizálni? Mondtam, hogy nem tudok angolul, de annyira nem is kellett tudni, csak pár szót vagy mondatot; szöveg nem is nagyon volt, inkább hangokat kellett kiadni.
MN: Az egyetem után jött Eger, ahol pár év után együtt kezdtél játszani a húgoddal. Ugyanolyan volt, mint bárki mással?
MM: Jólesett, hogy ott van, mert gimis korunk óta külön voltunk: én a pécsi koliban, ő Szentesen, aztán ő a debreceni színházban, amikor én az egyetemen, végül ő Pécsen, amikor én Egerben - ha véletlenül nem ugyanazon a hétvégén mentünk haza Székesfehérvárra, volt, hogy hetekig, hónapokig nem találkoztunk. Meg így édesanyánknak is csak egy városba kellett mennie, hogy megnézzen minket. De művészileg azért voltak pikáns dolgok: volt, hogy ő játszott Grekovát, én meg Platonovot (Michael Frayn Vadméz című Csehov-átiratában - K. B.), és meg kellett csókolnom, A hülyéjében meg a feleségemet játszotta.
MN: Az ilyen helyzeteket hogyan oldottad meg?
MM: Hát, megcsókoltam. Nem volt jó érzés, de muszáj volt. Az utolsó években már éreztem, hogy talán nem jó, ha egy színházban vagyunk, mert nem lehet mindent eljátszania egy testvérpárnak: ha egy darabban van neki is meg nekem is való szerep, lehet, hogy csak az egyikünk kapja meg.
MN: Zsámbékon az osztálytársak felsoroltak rólad nem egy rossz tulajdonságot is - ezt hogy élted meg?
MM: Máté Gábor mindig azt mondta, hogy ha valaki belekezd egy olyan mondatba, hogy "az a bajom veled, Máté...", akkor mindig nagyon figyeljünk, mert ebből színészileg nagyon sokat lehet tanulni. Önismeret nélkül nem lehet színpadra menni, de tudni kell, hogy az ember tévedhet magával kapcsolatban, ezért kíváncsinak kell lenni, hogy ki mit gondol rólunk - és főleg a rosszra, mert az, hogy "mennyire szeretlek!", elég kevés infót hordoz. Így ezeket tulajdonképpen élveztem.
MN: Már ötször játszottál nőt - azokat a szerepeket hogyan dolgozod ki?
MM: Egy szerepnek nem a neme a legfontosabb, illetve ha fontos is, azzal nincs mit kezdeni, azt nem kell eljátszani. Mindig arra gondolok, hogy mit gondol ez az ember, mit érez, és mit akar. Ha nőt játszom, akkor emellett, ha megtanulok úgy közlekedni a jelmezben, parókában, magas sarkúban, hogy ne nézzek ki hülyén, az már olyan is, mintha egy nő lenne. A veszély csak az, hogy ha az ember nem figyel, akkor nem nőies lesz, hanem... hogy lehet ezt mondani? Buzis, vagyis annak is csak a paródiája. A Mayánál megkérdeztem Zsótért, hogy miért én játszom Barbarát; azt mondta, azért, mert jó színész vagyok. Az egy másik dolog, hogy erről mit gondolnak a színésznők a színházban - addig csak a színészkollégáim voltak az ellenségeim, most már a színésznők is, amiért nem ők játsszák ezt a szerepet. A színészeknek szükségük van rá, hogy megkapjanak olyan szerepeket, amiben lubickolhatnak; bizonyos nőkért kiált a Chicagóból Roxy vagy Velma szerepe, bizonyos férfiakért meg Hamlet. Ha más szerepeivel küszködik, akár díjakat is nyer velük, ezekre akkor is szüksége van.
MN: Te megkaptad ezeket?
MM: Szerencsés voltam, mert nagyon sok mindent eljátszhattam, olyanokat is, amiket Pesten nem kaptam volna meg. Például Fagint az Oliverből; Egerben is csak negyedikként gondoltak rám, de Pesten huszonnyolcadikként sem jutottam volna senkinek sem az eszébe.
MN: Tavaly végül mégis leszerződtél a fővárosba.
MM: Már van egy múltam - ha nem is nagy, de van. Egy picit már emlékeznek rám a nézők, a kollégák és a rendezők is; már nehezebben skatulyázódnék be, hiszen voltam Shylock is és Micimackó is, már elfogadott dolog, hogy lehetek ez is meg az is. Tény, hogy ha valami diétával vagy sportolással emberibbé formálnám a külsőmet, talán nagyobb eséllyel kerülném el a vicces figurákat. De azt gondolom, a színészetemnek megvan az az előnye, hogy belül nagyon mozgékony vagyok - élesen tudok reagálni, hirtelen tudok indulatos lenni -, pedig ez nem látszik rajtam külsőleg, és ebből az ellentétből származik egy feszültség. Ha valaki felismeri, hogy a látszólag tohonya, lassú ember észjárása, érzelmi intenzitása sokkal gyorsabb, mint amit a külseje mutat, az jól tudja használni ezt. Igaz, Pesten ilyen téren általában konzervatívabban gondolkodnak.
MN: A zsámbéki előadás egyik jelenetében idősebb egri színészkollégákat játszottatok, akik a takarásban nagyon ízléstelenül kritizálták az előadást, amiben szerepeltek. Ez, gondolom, a kettészakadt egri társulatról szólt.
MM: Abban a jelenetben nem kellett túlozni. De alapvetően próbált egy társulat lenni az egri, csak pár hangadó színész érezte sértve magát attól, hogy az utolsó tíz évben háttérbe kerültek a fiatalokhoz képest. Én értem az ő fájdalmukat is, csak egy normális országban ilyenkor el kell szerződni egy másik színházba - de amikor olyan röghöz kötött mindenki, mint itt, hogy nem tudja eladni a kis házát, mert ott van rajta a hitel, akkor ezek a színészek már abban a városban öregszenek meg, és valahogy kiböjtölik azt a tíz évet. És ettől ők tele lettek indulattal, gyűlölettel és sértettséggel. De azért a legtöbben azok közül, akik már Csizi előtt is a színházban voltak, integrálódtak, és nagyon szerettünk is együtt dolgozni.
MN: Ennek is szerepe volt abban, hogy már egy évvel az idei igazgatóváltás előtt eljöttél Egerből?
MM: Egy ponton túl rengeteg olyan premierbuli volt, ahol a legtöbben boldogok voltunk, és ott ültek arrébb azok, akiknek megvolt a véleményük az egészről; vagy amikor egy olvasópróbán megtapsoltuk az egyik előadásért díjat nyert jelmeztervezőt, és ültünk húszan az asztalnál, tizenöten tapsoltak, négyen-öten meg nem. Egy idő után azt éreztem, hogy olyan színházban akarok dolgozni, ahol mindenki azt gondolja, amit én. De főleg azért jöttem el, mert Csiziről tudtuk, hogy nem pályázik újra; akkor úgyis eljöttem volna, de amikor egy évvel korábban felhívott Eszenyi Enikő, és meghívott a Vígszínházba, azt gondoltam, inkább akkor megyek, amikor engem hívnak, és nem akkor, amikor nekem kell telefonálgatnom. Sok kihívást is éreztem ebben, mert Egerben már megismertem a határaimat: bármit csináltam a próbákon, minden jó volt. Egy olyan közegben akartam megnézni, hogy ér-e valamit, amit csinálok, ahol nem ismernek, ahol nem fogadnak el rögtön.
MN: A Vígben idén csak két szereped volt, meg egy pici beugrás - ez kielégített?
MM: Ezalatt viszont még játszottam a Prolikat Egerben, ami egy abszolút főszerep - ezt még hozzá kell venni, mert ezért nem tudtam benne lenni egy vígszínházas előadásban. Meg ahogy egy kicsit már öregszem, nem feltétlenül szeretnék egy évben négy-öt bemutatót, mint Egerben. Amikor elszerződtem, elmondtam magamnak, hogy nyilván nem lehet, hogy ugyanolyan jó helyzetben legyek, mint eddig - a Vígszínház nem szólhat rólam, ha Eger egy picit rólam is szólt. Az meg, hogy a Vígben játszom-e olyan szerepeket, amik kielégítenek, hogy milyen lesz a tendencia, csak sokkal több év után fog kiderülni. Lehet, hogy itt két-három évad után jön egy igazán jó szerep, viszont azt nem tizennyolcszor-hússzor játszod, mint vidéken, hanem százötvenszer, vagy ha A dzsungel könyve, akkor ezerszer. Nem biztos, hogy ezután is ilyen sűrűséggel akarom játszani a szerepeket - Egerben nyolc év alatt 40 szerepem volt -, hanem inkább mélységgel, hosszabb ideig. Itt nyilván máshogy áll össze a boldogság.
