Múlt pénteken befejezte; lezárt életművel távozott, gyermekkoráról szóló filmje vágási munkálatait követően érte a halál. A Pinochet-rezsim elől Párizsba menekülő - szerfelett termékeny - chilei rendező filmjeiben a dél-amerikai látomásos szürrealizmust keverte fekete humorral, a hétköznapok fantasztikumával. A legnagyobb francia és nemzetközi sztárokkal dolgozott, mint Michel Piccoli, Catherine Deneuve, Marcello Mastroianni vagy éppenséggel John Malkovich. Õrzünk vele egy Párizsban felvett beszélgetést.
*
Magyar Narancs: Milyen volt a családi közeg, ahonnan elindult?
Raoul Ruiz: Egyszerre nagyon regényes, hétköznapi és bu–ueli. A gyerek- és kamaszéveimet a nagyszüleimnél töltöttem Santiagóban. Mindig sokan, tizenketten vagy tizenöten ültük körül a családi asztalt. Négyfogásos étkezések voltak, mi, gyerekek is ihattunk bort. Kialakítottuk a magunk kis szertartásait. Bábszínházat eszkábáltunk, a felnőtteket pedig azzal riogattuk, hogy a függöny mögött egy koponyát helyeztünk el.
MN: A mozival mikor került kapcsolatba?
RR: Bizonyára furcsán hangzik, de egész életemben inkább irodalomfogyasztó voltam. Camus, Joyce, Kafka, Balzac, Proust, Shakespeare művein nevelkedtem. Persze moziba is jártam. Vasárnap délelőtt kötelező volt a mise, utána a délutánokat néhány haverommal a moziban töltöttük. Főleg amerikai filmek mentek, Hollywood aranykorából olyan rendezőktől, mint Minnelli, John Ford, John Huston. A Mouline Rouge volt a kedvencem.
MN: A chilei filmek milyenek voltak akkoriban?
RR: Többnyire neorealista komédiákat csináltak, de leginkább olyan filmeket, amik a népi kultúrához kötődtek. Kétségkívül nagy hatással volt ezekre, így rám is De Sica és Rossellini neorealizmusa. Igazán az ő filmjeik révén kezdtem felfedezni a mozit.
MN: Az egyetemről, ahol a jog után filmrendezést tanult, egyenes út vezetett a filmkészítésig?
RR: Ahogy vesszük. Írtam több tucat színdarabot, szkeccset, mielőtt a kamera mögé álltam. Aztán az első játékfilmemmel elnyertem a fődíjat Locarnóban. Főként a televíziónak dolgoztam, mielőtt Franciaországba emigráltam.
MN: Pinochet diktatúrája elől menekült. Salvador Allende tanácsadója volt.
RR: Nem az övé, hanem a chilei Szocialista Párté. A szívem mindig is balra húzott. Mellesleg az Allende-korszak kulturális nyitásának szoros köze volt Magyarországhoz is. A hetvenes évek elején óriási sikerrel mutatták be Jancsó Vörös zsoltár című filmjét. Személyes jó kapcsolatba kerültem Jancsó Miklóssal, amikor Chilébe jött. Dósai Istvánnak, a Hungarofilm akkori igazgatójának köszönhetően pedig ingyen kaptunk magyar filmeket spanyol felirattal. Egy másik magyar vonatkozásról is szeretnék beszélni. Jó barátom, Martin Landau személyesen is ismerte és kiválóan utánozta Lugosi Bélát. Az én tanácsomra vállalta el Drakula megformálójának szerepét Tim Burton Ed Wood című filmjében. Martin sokat mesélt nekem róla, többek között arról, hogy Kádár János szerette volna hazahívni őt kulturális miniszternek. Lugosi a kommunista párt tagja volt Kun Béla idején. Ez a történet engem annyira érdekel, hogy egyszer szeretnék egy életrajzi filmet készíteni Lugosiról.
MN: A Pinochet-rezsim idején valóságos emigránsáradat indult Franciaországba. Önnek hogyan sikerült beilleszkednie, illetve megőriznie az identitását?
RR: Dél-amerikainak lenni Európában gyógyíthatatlan betegség. A franciák nagy érdeme minden arroganciájukkal és idegenkedésükkel együtt, hogy szabad utat engednek az alkotóművészeknek.
MN: Ennek köszönheti, hogy sikerült tető alá hoznia híres és ambiciózus irodalmi adaptációját, A megtalált időt? Jean Cocteau-tól Luchino Viscontin át Orson Wellesig sokan elvéreztek Proust moziba citálásakor.
RR: ", nekem is voltak hamvukba hulló filmterveim. Hogy csak a legemlékezetesebbet említsem, egy Stuart Máriáról szóló mű, amiről a Korda fivérekkel folytattam tárgyalásokat. A Proust-filmre is hosszú évekig vártam, míg végül Paolo Branco producer barátom szívós kitartásának köszönhetően megvalósulhatott.
MN: Úgy tudom, hogy a színészei, Deneuve, Huppert, Malkovich a kész forgatókönyv elolvasása nélkül, látatlanban szerződtek a szerepekre. Ennyire bíztak önben?
RR: Nem hinném, hogy személyes kiváltságról lenne szó. Igaz, Hollywoodban elképzelhetetlen, hogy hasonló kaliberű színészek pusztán a rendező szép szeméért mondanának igent egy szerepre. Európában sem annyira bevett dolog, talán leginkább Franciaországban tapasztalható ilyesmi.
MN: Mi vonzotta leginkább Proust világában?
RR: Proust nekem kamaszkori olvasmányélmény. Tőle tanultam meg a valóság és a képzelet egybemosását, majd filmesként engem is a kettő közötti átmenet megmutatása foglalkoztatott. Lényegében minden filmemet A megtalált idő előkészítésének tekintem. Az élet és a halál dolgainak a tünékenységét láttam meg nála. Hogy elsődlegesen nem az számít, ami történik velünk, hanem az, hogy milyen a viszonyunk a történésekhez. Proust mind az élet, mind az alkotótevékenység kapcsán katedrálisról beszél, amit emlékezésről emlékezésre építünk.
MN: Az idő relativitásának a kérdésében érez rokonságot a prousti világ és a film között?
RR: Hosszan lehetne értekezni az idő paradoxonáról, tünékenységéről, viszonylagosságáról. Ugyanezt a problémát veti fel a mozgókép is, ami azáltal, hogy valamilyen jelenben, múltban, jövőben zajló eseménynek a megörökítésére törekszik, az örökkévalóság pillanatát metszi ki a térből és az időből. Hiszek abban, hogy a konkrét történéseknél mindig fontosabbak azok a lelkiállapotok, gesztusok, érzések, rítusok, asszociációk, amelyekkel megéljük, átlényegítjük és továbbadjuk a történéseket. Proust speciálisan filmes problémát vet fel, és ebből a szempontból a látásmódja sokkal közelebb áll a filmhez, mint az irodalomhoz. Nála nem az események jelentik a központi témát, hanem az a folyamat, ahogy a dolgok bekerülnek az idő áramába.
MN: Önt eklektikus rendezőnek tartják. Egyszerre beszéli a szimbólumok, az allegóriák nyelvét, aminek az egyik legszebb példája a Három élet, egy halál Marcello Mastroianni megsokszorozott személyiségével, de éppúgy jártas az epikus filmek, a lélektani krimik, a zsánerfilmek műfajában.
RR: Tudja, az a nagy igazság, hogy a világ összes történetét megírták, elregélték már. Nincs új a nap alatt, mindent a személyes optika tesz valamilyenné. Ebben a nagy világszínházban, amiben filmeken innen és túl élünk, mindenki hordoz magában egy szerepidentitást. Szélsőséges hasonlattal valahol mindanynyian Hófehérke, Pinocchio, Hamupipőke és a többi mesehős leszármazottai vagyunk.
MN: Nem zavarja, hogy közel negyven év alkotótevékenységgel és több mint száz filmmel a háta mögött számos fesztiváljelenlét ellenére is elkerülték a díjak és a nagy közönségsikerek?
RR: Ez nem különösebben foglalkoztat. Fontosabbak a személyes visszajelzések. Szép emlékeket őrzök A megtalált idő fogadtatásáról a New York-i művészmozikban, a Három élet, egy halál bemutatójáról Mastroianni szülőfalujában vagy az Egy bűntény lélektana kapcsán tartott közönségtalálkozókról Franciaország-szerte. A filmkészítés egyik nagy rejtélye a hatás, hogy egy alkotó tudja-e, meri-e, akarja-e irányítani azt, hogy mikor, kiben milyen hatást váltson ki. Szerintem az ilyesmi lehetetlen.
