Magyar Narancs: A Csicska cannes-i szereplésével kapcsolatban két dolgot emelt ki még májusban a sajtó: az egyik, hogy a film megállta a helyét a nemzetközi mezőnyben, a másik meg, hogy messziről szemrevételezted Lady Gagát. A film híre, ha áttételesen is, de eljutott a bulvárba.
Till Attila: Attól, hogy a mainstream televíziózás miatt van egy bulvárismertségem, a Blikktől kezdve olyan fórumok is foglalkoztak a filmmel, amelyeket, hogy is mondjam, nem szokott lázba hozni a magyar filmművészet ügye. De mert most így történt, a Csicskáról kérdezett a taxis is, és sokan dicsérték a filmet, noha nem láthatták, legfeljebb az előzetest. Ez a diskurzus persze a tévés énemnek szólt, nem a filmnek. Vicces volt, mert nézettségben ugyanott tartottunk volna filmmel, mint film nélkül. Ha csak egy médiahack az egész, és nincs se film, se semmi, akkor is ugyanannyian mondják, hogy látták és tetszett.
MN: Cannes-ban viszont, és ez igazán szép a fesztiváltól, már a film alapján mondtak ítéletet. Hogy zajlott az értékelés?
TA: Érdemes tisztába tenni a versennyel kapcsolatos képzeteket, tudniillik nem volt verseny. A Rendezők Kéthete szekció, ahová a Csicska bekerült, része ugyan a hivatalos cannes-i fesztiválnak, de tulajdonképpen egy másik fesztiválról van szó, amit még Truffaut és Godard abból a dacból hozott létre, hogy legyen egy valódi filmes mustra, ahol ne mint lovakat versenyeztessék a filmeket. Az eredeti szép elképzelésekből annyi bizonyosan megmaradt, hogy díjat továbbra sem osztanak. Azt, hogy hogyan szerepelt a Csicska ebben a szekcióban, nagyjából azon lehetett lemérni, hogy az adott blokkon belül, mert a kisfilmeket szerte a világon füzérben vetítik, a többiekhez képest milyen tapsot kapott.
MN: Milyen filmekkel került össze?
TA: Első fesztiválozóként most még nem mertem kimenni a teremből, később talán majd el merek lógni, de most végignéztem mind a 14 filmet. Elég színes volt a paletta, nekem túlságosan is színes. Nem túlzottan szeretem például, hogy a kisfilmes blokkokba rendszeresen raknak animációs filmeket. Én a képzőművészeti főiskola felől jövök, tehát még van is némi érzékem a grafikához, de még így sem értem, hogyan lehet egy animációt összevetni egy hagyományos, történetmesélős kisfilmmel. A felhozatalt nézve meglepett, hogy még ezen a szinten is vannak gyenge darabok. Egy-egy film ottlétének nyilván politikai okai is vannak, mert hát létezik egy ilyen típusú lobbi is. És olyan is van, hogy egyszerűen csak jó egy film. Ilyenkor kit érdekel, mi volt a beválogatás szempontja?
MN: A Csicska előtörténetéhez hozzátartozik, hogy saját zsebből készült. Látsz esélyt a befektetés megtérülésére?
TA: Nagyon sok ember csinál nagyon sokfajta filmet nagyon sokfajta pénzből, de egy biztos; gazdasági értelemben a kisfilm nem egy értelmezhető kategória. Nem hiszem, hogy egy kisfilmmel bárki bármikor is tudna nyerészkedni. Innentől kezdve viszont nem nagyon találsz rá szponzort, s vagy van rá valamilyen állami támogatás, ami a Csicska esetében nem volt, mert épp nem voltak pályázatok, vagy a csináld magad mozgalom jegyében kell zászlót bontani. Azzal viszont nem értek egyet, amit évek óta fennhangon állítanak, hogy a filmgyártás haldoklik. Nyilván egyfajta filmgyártás haldoklik, vagy már meg is halt, de soha nem volt annyi mozgókép, mint manapság.
MN: Melyik is az a filmgyártás, ami halott?
TA: Hosszan tartotta magát valami zárt rend, amiben az számított filmrendezőnek, aki így vagy úgy, de a filmhez kapcsolódó hivatalos intézményrendszer részét képezte. Mert például papírja volt róla, elvégzett egy főiskolát. Érdekes kiváltság rendezőnek lenni, legalábbis az volt; volt a hivatalos művészek egy kicsiny csapata, majd egy nagy és széles szakadék következett, s ezután jöttek az amatőrök vagy az annak ítélt filmesek. Ez a két kör sehogyan sem akart összeérni. Na, ez az, ami szerintem mára megszűnt. Ma már nem olyan kivételes státusz rendezőnek lenni. A kör menthetetlenül tágul.
MN: Ha igaz, hogy megnyíltak a kapuk, abból - kívülálló lévén - te nyilván csak profitáltál.
TA: Szerintem a Csicska pont egy olyan film, ami a rendszeren belüliséget erősíti. Minden ízében valami olyasmihez ragaszkodik, ami egy korábbi filmgyártásra emlékeztet. A kisfilmek természetes helye ma már az internet, és ez jól is van így. Ezzel szemben a Csicska egy klasszikus filmes hozzáállás eredménye; egy vászonra szánt, hagyományos elbeszélés.
MN: Akkor mégiscsak lehet valami kívánatos abban a rendezői/szerzői státuszban, amit épp az imént temettél.
TA: Nem is annyira a státuszról, mint inkább egy életformáról van szó. Én először a művész-életformát kívántam meg, a rock'n'roll és a punkok után a festészetben találtam meg a hőseimet, a Gauguin-Van Gogh-tengelyen szerettem volna elhelyezkedni. Aztán, hogy ez miért szakosodott nálam a filmre, az egy másik dolog. Engem a mozgókép minden formája érdekel, régen, a Tilos az Á-ban például megcsináltuk a Vákuum TV-t, aminek ma se tudnám megnevezni a műfaját, volt benne minden, film, színház, talán csak muzsika nem. Hol komoly volt, hol tiszta burleszk, hol mindkettő. Egy meghatározhatatlan katyvasz volt, művészet, forma nélkül. Az ilyesmit én nagyon szeretem, de nem mindig tudom megengedni magamnak ezt a luxust. A Csicska egy másik luxusról szólt, a hagyományos elbeszélés luxusáról.
MN: Amikor nekiültél megírni, mi közöd volt ehhez a világhoz, a tanyai léthez, a mélyszegénységhez, a modern kori rabszolgatartáshoz?
TA: Ha szabad mélyebbről indítani, mi közünk van bármihez is? Szerintem bármihez lehet nyúlni, én például, városi ember lévén, újságcikkekből és a híradóból értesültem a rabszolgatartásról mint ma is létező jelenségről. Rengeteg filmes ötletem van, hosszasan tudnék mesélni Giordano Bruno szorongó hóhérjáról vagy Szamuráj Sanyiról, a szamurájharcossá váló magyar kispapról. A Csicska is egy ilyen lábjegyzetnek indult, aztán kinőtte magát. Volt nekem ezelőtt egy játékfilmem, a Pánik, ami nagyon erősen tükrözte azt, hogy én milyen közegben mozgok; egy városi, modern, szorongásos, sokszínű közegben. Ehhez képest a tanyavilág nekem egy másik bolygó volt, ahol régi típusú fiúk régi szerepekben, sok ezer éves magatartásformákat felmutatva teszik a dolgukat.
MN: Nem tartottál tőle, hogy mint a közmondásos messziről jött ember, kívül maradsz az ábrázolni kívánt valóságon?
TA: Lent voltunk nemrég Bugacon, és megmutattuk a helybélieknek a filmet. Elhitték a történetet. Nem azt látták, hogy a pesti hülyék lemennek vidékre tanyasiast játszani. Persze lehet, hogy becsapom magam, ezt a kritikusok dolga lesz eldönteni. Amúgy meg nem attól lesz hiteles egy film, hogy a készítője öt évig élt tanyán. Engem sem a hiteles szó, sem az öt év nem érdekel. Sokkal jobban izgat, hogy milyen költészet jön ki az egészből. Én nem hiteles akarok lenni, hanem jó költő, az sokkal izgatóbb. A fő szempont nem az, hogy hogyan tudunk gumicsizmában csattogni. Egy idő után azt éreztem, hogy nem kell nekem feltétlenül csúcsvidékszakértővé válnom. Nyilván volt bennem végig egy pici szorongás, de ez az alkatomból is következik, ez akkor is így lett volna, ha a belvárosban forgatunk.
MN: Hibákra utólag nem derült fény?
TA: A helyiektől mindig mindenben lehetett tanácsot kérni, hogy Károly bácsi, akkor így vagy úgy etetjük a disznót. Ilyen értelemben természetesen a film tele van hibával, ahogy például a csicska rakja az istállóban a trágyát, arra utólag azt mondta a teheneket adó ember, hogy na, az nem jött össze. Én meg azt mondom, hogy ilyen értelemben ez nem számít, az egy sokkal erősebb érv, hogy ez egy műalkotás. Különben is, a csicska nem féltetlenül szakértő; ez egy rabszolgaságra fogott ember, aki ezt előtte nem csinálta. Nem akarom utólag megideologizálni a hibát, de lehet, hogy ez az egy történetesen a hasznunkra volt.
MN: Károly bácsi mellett a cannes-i válogatók is segítettek a tanácsaikkal. Bevett szokás a zsűri részéről az ilyen szakmai előzékenység?
TA: Nem hiszem, hogy egyedi lenne a mi esetünk. Azzal küldtük el a filmet, hogy ez még nem a kész változat, a válogató szakember pedig visszaírt, hogy ha ez így van, akkor ő szívesen konzultálna. Ami nekünk nagyon jól jött, például a film végi felirattal kapcsolatban. Eredetileg ugyanis a film végére ki volt írva, hogy Magyarországon több ezer ember él rabszolgaságban 20 évvel a rendszerváltás után. Gondoltam, ezzel helyre teszem mindazokat, akik azt gondolnák, hogy az ilyesmi Európában réges-rég megszűnt. Sokan mondták, hogy rémes ez a szöveg, olyan, mint egy közszolgálati reklám; én hétfőn még ezt gondoltam, kedden meg azt, szerdán meg jött a hang Párizsból, és hát egy ilyen hangra azért nem nehéz hallgatni.
Köves Gábor
csicska
Rémes a helyzet, alighanem a keleti végen, ember embernek farkasa ott. Hogy pont a keleti végeken, azt magunk találtuk ki, mert mi is szorgalmasan nézzük a híradót, de erősen rajta vagyunk a Fókuszon meg az Aktívon is, múltkor is az a kukoricalopási ügy, hát, nagyon csúnya volt. Nem is gondoltuk volna, ha nem olvasnánk rendszeresen a Blikket is, hogy ilyenek megtörténhetnek Magyarországon, mert álljon már meg a menet, ez itt a 21. század meg a kibertér lenne, és akkor hogy van az, hogy egyik ember láncon tartja, lakat alatt a másikat, pláne az istállóban, ne haragudjon már a világ. Ez szerintem felháborító, és nagyon helyes, hogy mindenki a maga eszközeivel küzd ellene, a filmes a felvevőgépével, a néző meg, mondjuk, előfizet a Borsra, hogy az az így nyert bevételből szolgálja tovább a nyilvánosságot, aminek az ereje előbb-utóbb felnyitja a hivatalos szervek és mások szemét arra, hogy ez így tovább nem mehet, az emberek változást akarnak, ne lehessen már lánccal, lakattal korlátozni az embertársaink személyes szabadságát, különös tekintettel az állattartásra használatos helyiségekben (istálló, ól, kennel s a többi).
A magyar film sokak szerint igen tiszteletre méltó törekvése már hosszú ideje kiállni az elesettek, na jó, bizonyos elesettek védelmében. Nos, még az is lehet, hogy tiszteletre méltó, de sokkal biztosabb, hogy szerfelett kudarcos az ebbéli nagy törekedés. Tele a mozi papírcigányokkal, celluloidprolikkal, ha Pesten jársz, ki ne hagyd a nyolcadik kerületet, az is úgy hívja, hogy nyócker, akinek még a taxija se járt arra soha, ha pedig véletlenül vidékre keverednél, vár az izgalmas szoljankázás: Ugocsa megkoronáz.
Till Attila ebbe a közegbe tért be, egy cannes-i meghívóval a zsebében, nem, inkább a feltartott kezében, s talált értő fogadtatásra - lévén műve első látásra sem szövetidegen része az ez irányú hazai témázásnak. S ha betért, gondolt egy merészet, nem nagyot, de merészet, s fogott egy olyan filmes eszközt, ami ilyen problémakör pertraktálása során általában eszébe sem jut az átlagos alkotónak. Vett egy elején feldobott s a végén leeső poént, miszerint valakik, akiket nagyon várunk, végre megérkeznek. De épp a legrosszabbkor, pont nem akkor, amikor kellett volna - szívás, ahogy pestiesen mondani szokták. Till precízen kidolgozza, odateszi, teljesen rendben is van, köszönjük innen is.
Csakhogy közben eltelik majd' húsz perc, amit az ígéret szerint egy filmnek kellene kitöltenie. Ehelyett azonban a mondott Fókusz, Aktív, Híradó, Blikk, Bors univerzum egy viszszatérő kékfényes hírének igyekvő illusztrációját kapjuk. Ha tetszik, hitelesen, ha tetszik, nem annyira, de ez tökéletesen mindegy, hiszen a látottak nemhogy katarzist nem fakasztanak, de egy szemernyi feszültséget sem hordoznak. Ezek híján meg mondhat bárki bármit a moziban.
Turcsányi Sándor
A Happy, happy c. film (róla szóló írásunk a Visszhang rovatban) kísérőjeként forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
