Quentin Tarantino korai filmjeinek értékéről alighanem még most, oly sok évvel a bemutatásuk után sem volna nehéz élénk vitát generálni, abban azonban talán nagyobb az egyetértés, hogy az általuk a filmkészítésre gyakorolt nem csekély hatás azért inkább negatív töltetűnek mondható. Élénken emlékezhetünk még ugyanis a Ponyvaregény utáni hervasztó évekre, amikor képtelenség volt úgy elhajítani egy összegyűrt mozijegyet, hogy telibe ne találjunk vele valakit, aki állati szellemesnek szánt obskúrus idézetekkel és vicces-sármos bűnözőkkel házalt. Egy-egy ilyen hullám aztán persze mindig kitermeli a maga utálkozó ellenzékét, és darab ideig erősen úgy tűnt, hogy ebben a rokonszenves csoportozatban a dán Nicolas Winding Refn lehet az egyik vezéralak.
Refn főműve, a vérmaszatos pályájára 1996-ban rágördített Elátkozott város trilógia nem a radikális újkereséssel hívta fel magára a figyelmet (a harmadik epizód voltaképp a Keresztapa és a Szarvasvadász nyitójeleneteit hizlalja egész estés darabbá), hanem az abszolút hitelesség lefegyverző atmoszférájával. A koppenhágai alvilág dohos szintjeire kalauzoló filmekben eleven kézikamerák előtt kavaró rémes és minden szempontból szerencsétlen alakok (csupa nagy színész az amatőr exbűnözőktől és szerb félfasisztáktól Mads Mikkelsenig) az elmúlt húsz év gengszterfilmes termésének legplasztikusabb és legföldközelibb figuráinak is a szűk elitjébe sorolandók - ezt tudták ezek a filmek, meg a nagyfokú "olvasmányosságot" és a hazugságkerülést.
Csakhogy aztán elég hamar kiderült, hogy a rokonszenvesen startoló Refn valójában nem a nagy Q. T. európai nemezise, hanem a kaliforniai mester messzire elszakított titkos ikre inkább. Az Elátkozott város nyitóepizódja után készített második mozijában, a szintén ütős Vérveszteségben máris felléptette saját alteregóját - hogy, hogy nem, egy videotékás filmbolond képében, aki az egyik jelenetben vagy három percig sorolja rendezőidoljait - sajnos távolról sem csupán a filléres csemegék büszke iparosaira koncentrálva. A 2003-as Fear X-ben pedig már egész nyíltan jelezte, hogy nem hajlandó megelégedni a koszos-büdös zsánerfilmekkel, hogy aztán eddigi utolsó három, Dánián kívül készített filmjével be is teljesítse ezt a lehangoló ígéretet.
Gondoljunk azonban bármit is ezekről, az persze kétségtelenül nagy tett, hogy Refnnek először Angliában, majd most a Drive-val immár az európai tehetségeket általában buta remake-ekre és olcsó semmiségekre szerződtető Hollywoodban is sikerült teljesen a saját szája íze szerinti erőszakfilmeket produkálnia. Így legalább csakis ő vonható felelősségre úgy az egyértelműen a saját Mechanikus narancsának, egy groteszk és teátrális mesterműnek szánt, de inkább csak a szemet csípő izzadságszaggal tüntető (nálunk nemrég DVD-n kiadott) Bronson, mint a Valhalla Rising kudarcáért, mely utóbbiban a nordikus harcosok a szánalmas művészetakarás szótlan hordozóiként botladoznak a realista prózában erős, mégis a költészet madara után nyújtózkodó rendező sámlija körül.
Ha ezek után azt állítjuk, hogy ebben a legújabb, ezúttal a szent stilizáció zászlaját lobogtató Refn-trilógiában a Drive a legsikerültebb darab, akkor persze még aligha ragadtattuk nagy szavakra magunkat. Az idei cannes-i bohócfesztiválon a legjobb rendezés díjával kitüntetett alkotás nem árul zsákbamacskát: mindjárt a Don Johnson Miami Vice-os pólójának rózsaszínjében pompázó feliratok után megpillanthatjuk a kaszkadőr foglalkozású, de középfajú gengszterek sofőrjeként is nagy kedvvel iparkodó Ryan Goslingot, aki olyan koktélhűvös lazasággal tekeri a Chevy Impala kormányát, mint Steven McQueen 40 éve a smaragdzöld Ford Mustangét, és akkor még a nagytotálban mutogatott dögös dzsekijéről nem is beszéltünk, aminek a hátán pont olyan skorpió terpeszkedik, mint amilyen Kenneth Anger homoerotikus motorosetűdjének az elején villant fel 64-ben. Mondhatnánk, hogy itt kezdődnek a problémák, de mint kiderül, valójában ekkor már le is zárult minden, bár az erőszakspirálra görkorcsolyával rálépő alakok a rendezőtől megszokott témáját tovább ragozó film azért még zötyög tovább 90 avas percen át, ami egy önelégült dzseki- vagy bőrkesztyűreklámtól azért némiképp mégiscsak túlzás. Az arcpirító lassításokkal és - természetesen - az éppen megint trendi 80-as évek retróhullámán szörföző popszámokkal bemutatott termékek, a jelentőségteljesnek szánt szótlan ablakkeret-támasztások, az ötletszegényen felvázolt, majd úgy is hagyott mellékalakok és a közhelyparádés szerelmi szál mellett a film legidegesítőbb vonása az, hogy mindvégig ott bujkál benne egy príma autózúzós mozi vagy legalább egy grandiózus gumiégetős nagyjelenet ígérete. A beteljesülés azonban sohasem jön el: amit látunk, egy coitus interruptus és egy másodosztályú diszkóban lezavart szkanderverseny rémes fúziója, amiben még a tévésorozatokban megszeretett kiválóságok (Christina Hendricks a Mad Menből, Bryan Cranston a Breaking Badből) is irritálóak, hiszen ők is csak a belőtt sérós feszítést szolgálják.
A Fórum Hungary bemutatója
