Most épp az Õrült, dilis, szerelem. című filmben látható, hogy túl az ötvenen is megőrizte vonzerejét. A Magnólia, Az órák, a Boogie Nights, A nagy Lebowski, az Egy kapcsolat vége, az I'm Not There - Bob Dylan életei vagy a Hannibal 51 éves sztárjával Londonban találkoztunk.
*
Magyar Narancs: Tényleg az ellentmondásos, húzós szerepekre szakosodott?
Julianne Moore: "Miért játszik örökké magányos hősnőket?" Ugyan már, csak annyit teszek, hogy ragaszkodom az ízlésemhez, vonzanak a rendhagyó, szokatlan történetek!
MN: Mi vonzót talált most egy szimpla romantikus vígjátékban?
JM: Az 'rült, dilis, szerelem. nem szokványos darab. A témák, amiket megpendít, nagyon modern jelenségek, és igencsak átérezhetők. Elvégre azért nézünk filmeket, hogy magunkat lássuk, legalábbis ami ezt a zsánert illeti. Nevetni akarunk a hibáinkon, azon, hogyan zúgtunk bele valakibe, meg azon, milyen a házasságunk.
MN: Több filmjében is láttuk már kihűlt házasságban agonizálni.
JM: Vagy válni. Hosszú távú kapcsolatoknál nagy az esély rá, a felek eltávolodnak. És felmerül a kérdés: pontosan mikor is kezdtünk a "mi" helyett úgy gondolkodni, "én"? A válasz: "Amikor lefeküdtél X-szel vagy Y-nal."
MN: A Chloe - A kísértés iskolája (2009) című filmben speciel egy hölggyel bújt ágyba.
JM: Mert a lány a férje szeretőjének adja ki magát. Egy középkorú asszony annyira elhagyatottnak érzi magát a házasságában, hogy így akarja újra megtapasztalni a férje libidóját. Amikor lefekszik a lánnyal, azt kéri tőle, mutassa meg, hogyan érinti meg őt a férje. Azt akarja átélni, ami eltűnt a házasságából. Azt viszont nem ismeri fel, amikor megdobban a szíve a lány iránt. Nincs tisztában vele, mekkora kárt tesz ezzel a lányban. Minden kapcsolatban változó, mennyire érezzük a mélységét, és sok baklövést követünk el.
MN: Fiatalon állítólag sokat utazott. Hova?
JM: Összesen huszonhárom otthonunk volt. Ennyiszer költöztünk. Tizennégy iskolában végeztem a tanulmányaimat. Éltünk Alaszkában, Pakisztánban, Németországban. Hamar meg kellett tanulnom a "színészetet". Nem ajánlom senkinek, hogy játssza meg magát, és színleljen dolgokat, de tény, hogy nekem segített. Az amerikaiak általában nem sokat törődnek a világ többi részével, és nem érzik át, hogy egy nagy nemzetközi közösség részét képezik. Akkora országban élnek, hogy azon nem látnak túl. Nekem hamar rá kellett jönnöm, hogy egy egész világ van odakint, és meg kellett dolgoznom azért, hogy az új iskoláimban barátokra tegyek szert. Nem segített, hogy szemüveges, szeplős és duci voltam. Minden hálám a jóistennek, hogy vannak a világon kontaktlencsék és fitneszedzők. És diéták.
MN: Korán érő típus?
JM: Nem. Az élet minden területén jelentős késéssel nőtt be a fejem lágya. Huszonhat évesen tanultam meg úszni, és egy évvel később vezetni! Harminchét voltam, amikor az első gyermekem született, és negyvenévesen kezdtem az iskolai terrorizálás (bullying) elleni gyerekkönyveket írni. Harmincas éveimre kezdtem csak rájönni, mit is akarok kezdeni az életemmel. De nincsenek rossz érzéseim emiatt, mert szerintem nem szabad sem előrébb, sem hátrébb tartanod az életben annál, mint amire a személyiséged érettsége feljogosít. Csak légy jelen a pillanatban, a többi kialakul!
MN: Mikor horgonyzott le a színészet mellett?
JM: Elég későn. Németországban az egyik irodalomtanárom mondta először, hogy színész is lehetne belőlem. Ez megragadt a fejemben. Mielőtt az egyetemen az előadóművész szakot választottam, doktor vagy ügyvéd akartam lenni. Színházban kezdtem, de hamar rájöttem, hogy abból nem fogok megélni, mert a jövedelmem nincs köszönő viszonyban a kiadásaimmal. Jobb híján elmentem egy szörnyű szappanoperába. Három évig dekkoltam benne.
MN: A színházhoz képest a film külsőségekre koncentráló médium. Mondhatni harsány.
JM: Léteznek azért kifinomult módjai. A Távol a mennyországtól (2002) például a színeken és a hősnő ruháin keresztül kommunikál a közönséggel.
MN: Rengeteg független filmben játszott. Nehéz összehozni ezeket a projekteket?
JM: Van olyan, amelyiknél négy év eltelik attól kezdve, hogy megkapom a forgatókönyvet, addig, hogy elkezdjük a forgatást.
MN: Hollywood komiszul tud bánni a korosodó színésznőkkel. Nyugtalanítja az öregedés?
JM: A középkorúak rájönnek, hogy nem élnek örökké. Hollywoodon innen és túl. Ennek nem sok köze van a filmezéshez. Nem tagadhatom le magam előtt, hogy öreg vagyok!
MN: Negyvenen felül kevesen vállalnak szexjeleneteket. Maga nem ódzkodik tőlük.
JM: Nem vagyok Playboy-nyuszi, és nem fejezek ki hiteltelen, valószínűtlen dolgokat ezekben a jelenetekben. Ha úgy érzem, hogy a történet és a szerep valóban igényli a meztelenkedést, és ami történik, valósághű, hihető, akkor mindent megteszek a szerepért. Persze minden alkalommal, amikor ruhátlanul kell mutatkoznom, megfogadom, hogy ez volt az utolsó! Bátortalanító és nyugtalanító élmény. A kamera túl közel van a testedhez, neked meg kedvesnek kell lenned a stábhoz, csevegned kell a rendezővel, hogy megnyugodj. Nem megy. Az egész lényem reszket. De aztán mindig kapok egy újabb forgatókönyvet, amiben szexjelenetet van - és én újra elcsábulok.
Kriston László
AzÕrült, dilis, szerelem. kritikáját lásd a Visszhang rovatban!
