Az elmúlt húsz év egyik fontos brit rockzenekara idén másodszor játszott a Sziget Nagyszínpadán. A koncert előtt a Manics gitáros-énekesét faggattuk.
*
Magyar Narancs: Mielőtt a tizedik lemezetek, a Postcards From A Young Man megjelent tavaly, azt mondtátok, hogy ez az album az utolsó kísérlet a tömegkommunikációra. Sikeresnek bizonyult a próbálkozás?
James Dean Bradfield: A körülményeket is figyelembe véve, igen. Egyedül Angliában nagyjából 140 ezret adtunk el belőle, miközben a gitárzenekarok manapság örülnek, ha 50 ezer lemezük elfogy ott. Mi voltunk tavaly az egyik legtöbbet játszott gitárzenekar az országban, szóval úgy tűnt, hogy mindenütt ott vagyunk - és hát éppen ez volna a tömegkommunikáció. A leghoszszabb brit turnénkat játszottuk, ahol sok fiatal is látott minket, ami a magam korabeli zenészek - 42 vagyok - számára egyértelmű siker. Ugyanakkor el kell fogadni a tényt, hogy a brit gitárzenekaroknak már nincsenek elképesztően sikeres kislemezeik a hazájukban. Még a Coldplay sem fért be a top 30-ba, amikor kiadott egy karácsonyi kislemezt.
MN: Na és mi jöhet az utolsó kísérlet után?
JDB: Azt hiszem, egy hosszabb anyagot fogunk felvenni, 30 vagy akár 40 számosat. Nagyon szeretném, ha a lemez felén vagy harmadán más énekelné a dalokat. Nina Persson például csodálatosan beleillett a képbe, amikor elénekelte velünk a Your Love Alone...-t - úgy szóltunk, mint egy walesi Blondie. Szóval szeretném megnyerni az ügynek őt meg még pár egyéb énekest is.
MN: A Manicsben a zenét te, a szövegeket viszont Nicky Wire basszusgitáros írja. Könnyen rá tudsz hangolódni a csatornájára?
JDB: Egyszer-kétszer volt csak arra példa - főleg a The Holy Bible-nél -, hogy nem értettem valamilyen utalást, és akkor, mint egy diák a tanárhoz, odamentem Nickyhez, illetve akkor még Richeyhez is (Richey Edwards, a zenekar egykori gitárosa, aki 1995-ben nyomtalanul eltűnt; 2008-ban halottnak nyilvánították - G. A.), hogy megmagyarázzák. De azonosulnom nem nehéz a szövegekkel. Mindössze egy alkalom volt eddig, hogy visszaadtam Nickynek egyet, mert túl sötétnek találtam.
MN: A 2008-as Journal For Plague Loversen ismét Richey szövegeit énekelted. Ez kinek az ötlete volt?
JDB: Az enyém. Számos oka volt. Az egyik, hogy Richey ezeket a szövegeket ránk bízta: háromfüzetnyi szöveget adott át nekünk két héttel az eltűnése előtt. Éveken át csak bámultam őket, és nem volt meg bennem a bátorság ahhoz, hogy kezdjek velük valamit. Aztán megcsináltuk a Send Away The Tigerst, ami egész Európában és Japánban is nagy siker volt, és amikor a turné után újból a kezembe vettem a füzeteket, elindult bennem valami.
MN: Nem nagyon játszotok róla mostanában.
JDB: Tíz lemezről kell válogatnunk, csak ezért maradnak ki - mert különben én nagyon szeretem játszani a William's Last Wordst, a Marlon J. D.-t vagy a Peeled Applest. A lényeg az, hogy ha a kevésbé sikeres Lifeblood után csináltuk volna meg a Journalt, akkor a közönség cinikusan viszonyult volna a döntéshez. Azt mondhatták volna, hogy megzuhant a zenekar, és így akarjuk visszanyerni a hitelességünket. Egy sikerlemez után viszont nem mondhatták ezt.
MN: Mivel a dalaitokban elő-előbukkannak Motown-utalások is, meg kell kérdezzem, hogy mit gondolsz a brit neo-soul hullámról, Adele-ről, Duffyról, Amyről és a többiekről.
JDB: Egy-egy dalunkban valóban érezhető, mert hatalmas rajongó vagyok, de sosem alapoztunk egy teljes albumot arra a hangzásra. Amikor fiatal voltam, megszállottan imádtam például az I Can't Give Back The Love I Feel For You-t Syreeta Wrighttól, aki egy időben Stevie Wonder felesége volt, de az a dal is csak egy volt az engem ért hatások közül, nem pedig afféle térkép a sikerhez vezető úttal. Manapság viszont rengetegen egy az egyben átveszik a Motown-hangzást, és arra építenek nem csupán lemezeket, hanem egész karriereket is. A producerek ügye ez: ők rakják össze ezeket az anyagokat, és megvannak a maguk zenészei, akik körbevándorolnak az albumokon. Így akarják elérni, hogy ezek az énekesek mind ugyanúgy tűnjenek retrósnak, és ebben van valami nyomasztó.
MN: Pár éve feldolgoztátok Rihanna slágerét, az Umbrellát. Az idei termésből melyik popslágert játszanád szívesen?
JDB: Azt hiszem, most nincs ilyen.
MN: A Rolling In The Deep esetleg Adele-től?
JDB: Nem, engem az sem ragadott magával annyira. Minden évben van egy-két popszám, ami megbabonáz, és az Umbrella is ilyen volt: egy nagy pillanat a popzenében. De idén még nem hallottam ilyet - remélem, azért fogok majd.
MN: A brit zavargásoknál itt-ott megint előjött, hogy a zenészek, főleg hiphopelőadók is hibáztathatók az eseményekért. Nem szomorú ezt hallani?
JDB: Tény, hogy nem valami tengermély kulturális analízis eredménye az ilyen állítás. De komoly elemzők azért nem mondanak ilyet. Nekik inkább arra kell választ adni, hogy egy olyan engedékeny és rendkívül szabad ország, mint amilyen Anglia, miért termel ki magából egyfajta nihilizmust. Elég furcsának találom, amikor az emberek azt mondják, hogy unatkoznak. Amikor én és Nicky meg Richey gyerekek voltunk, egész nyáron próbáltunk a szüleim házában, aztán elmentünk krikettezni a parkba, és az volt életünk legszebb nyara. Pénzünk nem volt, de tudtuk élvezni az egyszerű dolgokat. Ha összeveted ezeket a zavargásokat mondjuk a 68-as párizsi eseményekkel, akkor elég szomorú a kép, mert az embereknek azért jobb dolga van ma, mint 68-ban volt. Ugyanakkor a filozófus John Gray szerint a szabadság legfontosabb összetevője a biztonságérzet. És ha csak ötven olyan ember is akadt a zavargások résztvevői között, akik elvesztették ezt korábban, akkor máris elég rossz a helyzet.
