"Mint egy diák" - James Dean Bradfield - Manic Street Preachers

  • Greff András
  • 2011. augusztus 25.

Film

Az elmúlt húsz év egyik fontos brit rockzenekara idén másodszor játszott a Sziget Nagyszínpadán. A koncert előtt a Manics gitáros-énekesét faggattuk.

Az elmúlt húsz év egyik fontos brit rockzenekara idén másodszor játszott a Sziget Nagyszínpadán. A koncert előtt a Manics gitáros-énekesét faggattuk.

*

Magyar Narancs: Mielőtt a tizedik lemezetek, a Postcards From A Young Man megjelent tavaly, azt mondtátok, hogy ez az album az utolsó kísérlet a tömegkommunikációra. Sikeresnek bizonyult a próbálkozás?

James Dean Bradfield: A körülményeket is figyelembe véve, igen. Egyedül Angliában nagyjából 140 ezret adtunk el belőle, miközben a gitárzenekarok manapság örülnek, ha 50 ezer lemezük elfogy ott. Mi voltunk tavaly az egyik legtöbbet játszott gitárzenekar az országban, szóval úgy tűnt, hogy mindenütt ott vagyunk - és hát éppen ez volna a tömegkommunikáció. A leghoszszabb brit turnénkat játszottuk, ahol sok fiatal is látott minket, ami a magam korabeli zenészek - 42 vagyok - számára egyértelmű siker. Ugyanakkor el kell fogadni a tényt, hogy a brit gitárzenekaroknak már nincsenek elképesztően sikeres kislemezeik a hazájukban. Még a Coldplay sem fért be a top 30-ba, amikor kiadott egy karácsonyi kislemezt.

MN: Na és mi jöhet az utolsó kísérlet után?

JDB: Azt hiszem, egy hosszabb anyagot fogunk felvenni, 30 vagy akár 40 számosat. Nagyon szeretném, ha a lemez felén vagy harmadán más énekelné a dalokat. Nina Persson például csodálatosan beleillett a képbe, amikor elénekelte velünk a Your Love Alone...-t - úgy szóltunk, mint egy walesi Blondie. Szóval szeretném megnyerni az ügynek őt meg még pár egyéb énekest is.

MN: A Manicsben a zenét te, a szövegeket viszont Nicky Wire basszusgitáros írja. Könnyen rá tudsz hangolódni a csatornájára?

JDB: Egyszer-kétszer volt csak arra példa - főleg a The Holy Bible-nél -, hogy nem értettem valamilyen utalást, és akkor, mint egy diák a tanárhoz, odamentem Nickyhez, illetve akkor még Richeyhez is (Richey Edwards, a zenekar egykori gitárosa, aki 1995-ben nyomtalanul eltűnt; 2008-ban halottnak nyilvánították - G. A.), hogy megmagyarázzák. De azonosulnom nem nehéz a szövegekkel. Mindössze egy alkalom volt eddig, hogy visszaadtam Nickynek egyet, mert túl sötétnek találtam.

MN: A 2008-as Journal For Plague Loversen ismét Richey szövegeit énekelted. Ez kinek az ötlete volt?

JDB: Az enyém. Számos oka volt. Az egyik, hogy Richey ezeket a szövegeket ránk bízta: háromfüzetnyi szöveget adott át nekünk két héttel az eltűnése előtt. Éveken át csak bámultam őket, és nem volt meg bennem a bátorság ahhoz, hogy kezdjek velük valamit. Aztán megcsináltuk a Send Away The Tigerst, ami egész Európában és Japánban is nagy siker volt, és amikor a turné után újból a kezembe vettem a füzeteket, elindult bennem valami.

MN: Nem nagyon játszotok róla mostanában.

JDB: Tíz lemezről kell válogatnunk, csak ezért maradnak ki - mert különben én nagyon szeretem játszani a William's Last Wordst, a Marlon J. D.-t vagy a Peeled Applest. A lényeg az, hogy ha a kevésbé sikeres Lifeblood után csináltuk volna meg a Journalt, akkor a közönség cinikusan viszonyult volna a döntéshez. Azt mondhatták volna, hogy megzuhant a zenekar, és így akarjuk visszanyerni a hitelességünket. Egy sikerlemez után viszont nem mondhatták ezt.

MN: Mivel a dalaitokban elő-előbukkannak Motown-utalások is, meg kell kérdezzem, hogy mit gondolsz a brit neo-soul hullámról, Adele-ről, Duffyról, Amyről és a többiekről.

JDB: Egy-egy dalunkban valóban érezhető, mert hatalmas rajongó vagyok, de sosem alapoztunk egy teljes albumot arra a hangzásra. Amikor fiatal voltam, megszállottan imádtam például az I Can't Give Back The Love I Feel For You-t Syreeta Wrighttól, aki egy időben Stevie Wonder felesége volt, de az a dal is csak egy volt az engem ért hatások közül, nem pedig afféle térkép a sikerhez vezető úttal. Manapság viszont rengetegen egy az egyben átveszik a Motown-hangzást, és arra építenek nem csupán lemezeket, hanem egész karriereket is. A producerek ügye ez: ők rakják össze ezeket az anyagokat, és megvannak a maguk zenészei, akik körbevándorolnak az albumokon. Így akarják elérni, hogy ezek az énekesek mind ugyanúgy tűnjenek retrósnak, és ebben van valami nyomasztó.

MN: Pár éve feldolgoztátok Rihanna slágerét, az Umbrellát. Az idei termésből melyik popslágert játszanád szívesen?

JDB: Azt hiszem, most nincs ilyen.

MN: A Rolling In The Deep esetleg Adele-től?

JDB: Nem, engem az sem ragadott magával annyira. Minden évben van egy-két popszám, ami megbabonáz, és az Umbrella is ilyen volt: egy nagy pillanat a popzenében. De idén még nem hallottam ilyet - remélem, azért fogok majd.

MN: A brit zavargásoknál itt-ott megint előjött, hogy a zenészek, főleg hiphopelőadók is hibáztathatók az eseményekért. Nem szomorú ezt hallani?

JDB: Tény, hogy nem valami tengermély kulturális analízis eredménye az ilyen állítás. De komoly elemzők azért nem mondanak ilyet. Nekik inkább arra kell választ adni, hogy egy olyan engedékeny és rendkívül szabad ország, mint amilyen Anglia, miért termel ki magából egyfajta nihilizmust. Elég furcsának találom, amikor az emberek azt mondják, hogy unatkoznak. Amikor én és Nicky meg Richey gyerekek voltunk, egész nyáron próbáltunk a szüleim házában, aztán elmentünk krikettezni a parkba, és az volt életünk legszebb nyara. Pénzünk nem volt, de tudtuk élvezni az egyszerű dolgokat. Ha összeveted ezeket a zavargásokat mondjuk a 68-as párizsi eseményekkel, akkor elég szomorú a kép, mert az embereknek azért jobb dolga van ma, mint 68-ban volt. Ugyanakkor a filozófus John Gray szerint a szabadság legfontosabb összetevője a biztonságérzet. És ha csak ötven olyan ember is akadt a zavargások résztvevői között, akik elvesztették ezt korábban, akkor máris elég rossz a helyzet.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.