Film

Van az a szigorúan üzleti céllal létrejött, komoly életműveken élősködő stupid tárlatfajta, amikor 3D-ben bocsátják közszemlére ismert festők képeinek reprodukcióit. Errefelé legutóbb Van Gogh műveit fokozta le ízléstelen diaporámává egy gátlástalan befektető.

Mára módfelett cool dologgá váltak az Asperger-szindróma és az autisztikus spektrumzavar egyéb formái. Lisbeth Salander (A tetovált lány), Sheldon Cooper (Big Bang Theory), Saga Norén (A híd), Sherlock mind zse­niális szakemberként és izoláltságukban is karakán rebellisként ábrázolt figurák, éppen csak az állapotukkal járó hátulütők nem kerülnek mindig előtérbe.

Múzeumi tárlatvezetést ígér a mozivásznon Marco Pianigiani dokumen­tum­filmje. Az extra minőség mellett a naiv néző azt hiheti, hogy a több mint kétezer éves múltra visszatekintő, őrületesen sok kincset magába foglaló gyűjtemény megismerését jelenti mindez. De korántsem erről van szó.

Egy kicsit minden társadalom szeretné a kiskorúakat valami „értelmes”, „kézzelfogható produktumokat létrehozó”, a köznyelvben például „mérnökinek” nevezett szakmák felé terelni.

Biztosan van egy olyan mondás, hogy aki egyszer szuperhőst játszott Hollywoodban, az ne akarjon Raymond Carver-adaptációt rendezni a Broadwayn, főleg ne úgy, hogy közben egy­kori szuperhősénje (Birdman) beszél hozzá, dörgedelmes rosszallással.

Amikor Sztupa és Troché ittak, akkor ott egyfelől íva volt, másfelől azért mégis adtak a látszatokra is. Nem, nem azt állítjuk, hogy Troché (mert Sztupánál ugye ez fel sem merül) eltartotta volna mondjuk a kisujját a borospohártól, de például jól tudták, hogy mit miből kell inni. Végső soron mindent vederből, vagyis vederszám, de amire eljutottak odáig, csakis decens poharakat csapdostak a falhoz vagy a padlózatra.

Népnemzeti bál csúcsán kapatos honfi a színpadra perdül, hogy trágár zsidóviccekkel szórakoztassa az egybegyűlteket. Érintett ifjú hölgy hangosan protestál, de a honfi egyszerűen kidobja. Fizikailag. Csakhogy megtetszik neki a karakán csajszi feneke, annak meg a fiú bamba képe – s máris szerelembe torkollik a dulakodás. Életszerű, nem?

Az Úr 2014. esztendejében, Ridley Scott korában, az effektekkel és morális problémákkal viaskodó főhőssel sújtott kosztümös kalandfilmek idején hajlamosak vagyunk elfeledkezni a műfaj másod- és harmadvonaláról, ahol a történelmi hitelességről és a nézői élményt, ha sablonosan is, de azért kiszolgálni igyekvő forgatókönyvről, produceri kontrollról csak hallomásból értesültek.

Patrick Alexander (vagy ahogy magát a film elején nevezi: Sándor Patrik) arról beszél, milyen magyarnak lenni. Amolyan megállapodni képtelen utazóként a világ számos szegletében járt már, valamiért mégis Magyarországon lelt otthonra.

Végre a filmőrültek diktálnak – a scope50 keretében tíz, itthon nem forgalmazott filmből kiválaszthatják azt az egyet, amelyet a magyar mozikban is bemutatnak majd. A kísérleti közösségi projektről Bognár Péter és Donáth Péter szervezőkkel beszélgettünk.

Megvesztegetően jól állt neki az egyenruha, a férfias elszántság arckifejezése és a filmezés. Búcsú Bitskey Tibortól.

Halott madarak és freudi helyzetek, Nina Simone rágója és a főhős végakarata – mindez egy fikciós dokumentumfilmben, a Nick Cave-ről szóló 20.000 nap a Földönben.