Már első filmszerepében, egy 1953-as rövid agitkában is honvédő volt, nyílt tekintetű, bátor és határozott katona, s az ilyen szerepek utóbb is végigkísérték és meghatározták Bitskey Tibor filmszínészi pályáját. „Néphadseregünk sztahanovista hőse” – sziszegte felé megvetően, de azért félve a szót a jampecek mellé szegődött Schubert Éva az Egy pikoló világos (1955) egyik jelenetében, ám a Bitskey által megformált Kincse Marcit nem lehetett ilyen egyszerűen elintézni. Máriássy Félix tabudöntő filmjében ugyanis nem csak a bikinire vetkőző, fitos Ruttkai Éva, de a hősnek képzett ifjú Bitskey Tibor is nagy alakítást nyújtott: az ábrándos szerelemtől meg a férfiszeméremtől a féltékeny düh regiszteréig magabiztosan vezetett játékával, el-elfelhősödő arcával.
| ||
Rákóczi hadnagyaként (1954) e változatos eszköztárra nemigen volt szüksége, s utóbb a többi kosztümös filmje is elsősorban a meg nem ingó hős eljátszását igényelte Bitskeytől: a nyugodt kedélyű Mekcseyt (Egri csillagok, 1968) vagy a farkasokkal és a vármegyegyűlés ókonzervatívjaival egyaránt megküzdő Baradlay Ödönt (A kőszívű ember fiai, 1965). Nem színészi fogyatékosságról, hanem éppenséggel Bitskey filmszínészi vonzerejéről tanúskodott, hogy alakja kevés eszközzel, mondhatni helyből betöltött egy zsánert, amihez sem hozzáadni, sem elvenni nem volt érdemes. E kevés eszköz egyik legfontosabbikának okvetlenül az orgánum tekinthető, merthogy Bitskey Tibornak még volt orgánuma: eredendően szép és azután gazdagon kiképzett, félreismerhetetlenül személyes, s a legjobb értelemben profi beszédhangja. Ezt a meleg alaptónusú orgánumot versmondóként csakúgy kamatoztatta, mint John Proctorként a Nemzeti Színház híres Salemi boszorkányok-előadásában. S ez az orgánum vált a náci belbiztonsági szolgálat vezetésébe beépült Vjacseszlav Tyihonov magyar hangjává, s persze Kloss kapitány hangjává is – Stanislaw Mikulski kevésbé férfias hangütése fölé terítve a maga bársonyos baritonját.
| ||
A hős olykor rossz oldalon harcol. Bitskeyvel is eljátszatták az „ellenforradalmárok” ellen fegyverrel fellépő főhadnagyot Keleti Márton és Dobozy Imre két 56-os filmjében (Tegnap, 1959; Virrad, 1960), ám e filmekben még a kor megannyi más nagy színésze kényszerült a történelemhamisításhoz asszisztálni: a Sztálin-szobor egy darabját megőrző Pécsi Sándor éppúgy, mint a tiszta-kemény Makláry Zoltán, vagy épp a Rákosi hadnagyának gúnyolt hajdani legendás Peer Gynt, Ladányi Ferenc. A maszkulin kisugárzását öregkoráig megőrző Bitskeyt azért utóbb is megtalálták az erőszak-szervezeti alakok, halványan visszautalva egykori filmszerepeire. A Jancsót mímelő Szinetár Miklós filmjében, Az erődben (1979) talán kevésbé, de Gazdag Gyula Túsztörténetének (1989) határőrtiszt apafigurájában bizonyosan volt ilyen visszautaló-emlékeztető szándék, ahogy alkalmasint a Banánhéjkeringő (1987) Bregyán alezredesében is.
A nyolcvanas évektől egyre inkább csak a hangja szólt hozzánk: a Vukot mesélte, az MDF választási reklámját mondta alá, vagy épp egy idősotthont ajánlott a figyelmünkbe. S mi, ha nem is fogadtuk meg a tanácsát, mindig figyeltünk a hangjára, mert jó volt hallgatni. Ismerősünk volt: egy hang a múltunkból.
